bolondanyu

Szevasz Piskóta!

Képzeld kivették az epehólyagomat. Olyan jó élmény volt, hogy egy darabig nem szülök, az kurvaélet! 🙂

Viszont minden rosszban van valami jó, ez a “betegség” egy csomó mindenre megtanított, mert ugye az ember-jó esetben-minden élethelyzetből tanul és fejlődik, vagy ha nem, akkor addig kapja ugyanazokat a leckéket, míg át nem megy egy kettessel, én meg úgy vagyok az életemmel, hogy pontosan tudom, a dolgok okkal történnek és nagyon de nagyon arra gyúrok, hogy rájöjjek az ok-okozati összefüggésekre.

A kórház és ez az egész kiszolgáltatott helyzet megtanított arra, hogy a világ tényleg olyan, amilyennek látjuk. Közhely, de most jöttem rá, hogy nincs olyan, hogy A világ, mindenkinek valamilyen a világ.

A beteg embernek szűk és sötét.

Irigykedve nézi, ahogy a reklámokban tökéletes alakú nők szaladgálnak a tengerparton, miközben belőle csövek lógnak ki és nem eheti meg a kinder pingvint vagy a mirelit pizzát, csak a diétás kosztot.

Nekem ma az egész világ egy rötyi-kereső stratégiai játék lett, reggel fél9-fél11-ig olyan hasgörcsöm volt, hogy nem bírtam bemenni varratszedésre Kelenföldről és mindenhol vécéket kerestem, aztán mikor végetért ez az ámokfutás, akkor tudtam bemenni csak a dokihoz, de hogy abban a 2 órában nekem ellenségem volt a világ, a fájdalmam, a görcsök és a kétségbeesés, a “bazeg itt fosom össze magam a pályaudvaron” fíling úgy rámtelepedett, hogy ki sem láttam belőle.

Mikor elmúlt, akkor éreztem, hogy süt a Nap, melegem van, csiripelnek a madarak, de addig gúzsba voltam kötve. Érted mit mondok csibefasirt? Érted, hogy most x ezer embernek elmondtam, hogy ma hasmenésem volt? 😀 Na ez a nagy dolog! 😀

Szóval…a világ változik.

Mikor boldog vagy és szerelmes, akkor rózsaszín. Mikor szomorú, akkor szürke és tompa. Mikor ideges, akkor fekete és hangos. Tőled függ, milyen színű.

Arra jöttem rá, így közel a negyvenhez-megöregedtem, és nem tudom hol vannak az elmúlt éveim- hogy boldog akarok lenni. Nem tartósan, mert ez nem egy tartós állapot, de basszus én igenis nő vagyok.

Amerikaifilmes boldogságot akarok, nagy érzelmeket, éjszakai sétát az esőben, nevetést, pörgős szoknyában csókolózást, eszeveszett szerelmet és lángolást, mert tudod kisfiam, én még nem voltam boldog.

Még nem éreztem azt, hogy valaki engem szeret. Hogy együtt van velem, reggel rámnéz és azt mondja: egész életemben rád vártam, hol voltál eddig?

Nem tudom milyen, mikor valaki lát engem. Érez engem. Magához szorít és könny szökik a szemébe attól, hogy létezem és rám talált. Hogy észreveszi azt, milyen csodálatos ékszer vagyok, egy kincs, akit biztonsággal tart a tenyerében. És persze én is ezt akarom érezni valaki iránt.

Izgatottan várni az smst, a facebook levélkét, az emailt, sütni-főzni, mert este átjön vacsira, persze odaégetni az egészet a francba, mert a konyhában nem vagyok nagy spíler mint tudjuk, de hogy érted na.

Azt szeretném, ha valakit boldoggá tudnék tenni. Ha valakivel együtt fejlődhetnénk tovább, közösen, egymással, egy közös világban, szeretetburokban, nevetéssel, vitatkozásokkal, élménygyűjtéssel, jövésmenéssel, mint a fölnőttek.

Olyan jó lenne azt érezni, hogy értékes vagyok és képes arra, hogy megamardjon mellettem valaki.

Nem vágtam még gallyra párkapcsolatot, mert nem igazán voltak párkapcsolataim, tapasztalatom sincs, a múltkor találkoztam egy sráccal és azt mondtam neki, hogy én nem tudom hogyan kell “járni” valakivel, hogyan kell viselkedni, mit illik mit nem, abszolút nincs rutinom és valljuk be, öreg vagyok.

A fiatal éveim elmentek önsajnálatra és arra, hogy magamat kerestem, dolgoztam, tanultam, írtam és féltem.

Féltem randizni, féltem szexelni, féltem megnyílni, most is be vagyok gubózva, elbújok az internetbe, vicceskedem, agyalok, de hogy ez biztonságos, mert itt nem bánt senki. Félek a fájdalomtól, a pofáraeséstől, hogy levetkőzöm valaki előtt és azt mondja hogy úristen, de gáz ahogy kinézel, a narancsbőr, az ez, az az, de el kell fogadnom magam, így nézek ki, tudok rajta változtatni és vannak nálam csúnyábbak és szebbek is. De nincs még egy olyan, mint én és én különleges vagyok és különleges társat keresek, akivel értjük egymást és érezzük egymást.

Aztán hogy ez meddig tart, ki tudja.

Legjobb barátnőm mondja mindig, hogy ne tartogassam magam a nagy Ő-nek, ismerkedjek bátran, menjek bele helyzetekbe, szerezzek tapasztalatot, de tudod, be vagyok fosva rendesen. Engem a pasik mindig csodabogárnak néznek. Fura szavakat mondok, fura dolgokat kérdezek, fura az agyam, a mentalitásom, a világképem, de hát 7 milliárd emberből csak van még egy másik ilyen fura nem? Annyira nem vagyok én speciális eset!

Szóval hogy…annyi rosszat megtapasztaltam már, annyi kudarcot és fájdalmat, hogy elég volt, ki szeretném nyitni magam a boldogság felé. Igenis tessék engem halálosan szeretni mert én ezt tudom viszonozni! Képes vagyok dolgozni magamon és a másikon is, harcolok, izzadok, nagyon szeretek fejlődni és küzdeni, nem azt várom, hogy az ölembe pottyanjon valaki, szívesen ott vagyok valaki mellett évekig, mint társ, mint segítség, mint pajtás és mint nő, aki biztonságot nyújt és oltalmaz.

Kint van az erkélyen egy kis asztal és 2 szék.

Esténként kimegyek, mikor már sötét van és kiviszek egy mécsest. Leteszem az asztalra és elképzelem, hogy egyszer itt fog ülni velem szemben valaki. És csak csendben ülünk és azt érezzük, hogy ez most nekünk JÓ. Nem történik semmi, csak érezzük, hogy jó. És az a valaki itt lesz, ebben a lakásban, ami mindig üres és csendes, ahol csak én megyek a saját agyamra, ahol csak falak vannak és bútorok, és valaki megtölti majd élettel, mozdulatokkal, szavakkal és nevetéssel.

Mikor pedig reggel mennie kell, ittmarad az  illata a párnán és felidézem a mozdulatait és meleg kis mosolygás cikázik végig a testemen.

Ez minden amit szeretnék.

Egy kis boldogságot így negyven felé. Mert már megdolgoztam érte és mert már tudnám értékelni.

Vigyázz magadra Piskóta! Gondolok rád minden nap tengernyi szeretettel.

És nagyon hiányzol.

Ölellek:

A Te bolondos anyukád.

Elég szörnyű éjszakám volt.

Összevissza álmodtam mindent, szorongva keltem, folyt rólam a veríték, meg egy picit sírdogáltam is.

Mi a franc van veled hülyegyerek?- kérdeztem magamtól költőien- olyan csodálatos az idő, egészséges vagy, dolgozol, tudsz venni kaját, önálló vagy, mi az anyádért pörgeted magad felesleges baromságokon?

Szóval leültem egy kicsit elbeszélgetni magammal.

Elővettem egy darabka papírt és elkezdtem összeírni, miket szoktam álmodni, mert azt mondják, ha rendszeresen ugyanarról a dologról, helyzetről, emberről, érzésről álmodunk, akkor az még nincs feldolgozva.

Nekiálltam írni és döbbentem láttam, hogy a lista sokkal hosszabb, mint azt sejtettem.

Jézusom, ennyi minden gubanc lenne bennem?

És igen.

Volt itt kérem családtag elvesztése, régi nagy szerelem, ex-munkahelyi belviszályok, barátok és barátnők, akikkel már nem vagyok jóban, alig győztem felsorolni saját magamnak is, hogy mik azok a pontok, amiken még nem sikerült túllépnem.

Mert a hétköznapok rohannak. Felkelünk, tesszük a dolgunkat, késésben vagyunk, vásárolunk, családozunk, netezünk, közben meg aljas kis sunyi módon rágnak minket a lélekmanók, a múlt árnyai és kísértetei, akik nap közben csendben alszanak, éjszaka viszont kiszabadulnak és hatalmukba kerítenek minket.

Igen, a legutolsó dolog, amivel manapság foglalkozunk, az a saját lelki békénk és a saját pszichés egészségünk. Ha a test jól van, akkor minden oké, csóri lélek az meg…olyan mint a mostohagyerek, csak akkor babusgatjuk meg egy kicsit, ha jelez, ha kikopog onnan belülről, hogy hahó, csinálok neked pánikbetegséget, depit, szorongást, hogy vegyél már észre te szerencsétlen!

Sajnos-vagy hála az égnek-nincs olyan alkalmazás vagy vírusirtó, ami rendbe tenne minket pár perc alatt. Beszélgetés kell, önanalízis, könyvek, tanfolyamok, videók, segítők, szakemberek is néha. Ez egy hosszú, hosszú folyamat és kézzelfogható eredménye nagy hirtelen nincs is, csak évek múlva jelentkezik a siker-ha jelentkezik.

De én, ma, úgy döntöttem, hogy leülök a fenekemre és napi 1 órában elbeszélgetek magammal. Szépen csendben, nyugodt körülmények közt. Hogy miért álmodom ugyanazt állandóan, kinek miért nem tudok megbocsátani, ki miért bántott engem, kit bántottam én, milyen helyzetekben nem védtem meg magam, miért kísértenek a régi, plátói szerelmek és miért nem tudom feldolgozni, hogy 11 éve meghalt a Nagyapám.

Békét szeretnék és nyugalmat. Pihentető álmokat, mosolygós ébredést és rendet, hogy a kísértetek megszelídüljenek és ne mászkáljanak ki a fiókokból éjszaka.

Nagyon fáj kimondani, de meg kell bocsátanom magamnak egy csomó mindenért. Annyit hibáztam, hogy az elképesztő, és ezeket cipelem, táplálom, éltetem, marom magam, miközben akiket esetleg bántottam, már rég elfelejtették az egészet.

Azt mondják az okosok, hogy a megbocsátás: felejtés.

Hogy mikor a gyerek visszapofázik, olyat tesz, hogy szíved szerint fenéken billentenéd és utána bocsánatot kér, akkor szívből megbocsátasz neki és egy idő múlva elfelejted, valóban elfelejted, mert nem ez számít és mert nem követett el halálos bűnt.

Ha belegondolsz, nem is másoknak ártunk a legtöbbet, hanem saját magunknak. Én életemben nem követtem el olyan bűnt, akár erkölcsit, akár fizikait, ami tönkretette volna egy másik ember életét. Ellenem követtek el ilyet, de akik ezt okozták, nem is tudnak róla, tehát az én feladatom “feloldozni” őket, mert általuk én is gúzsba vagyok kötve.

Megbocsátás, elengedés, önszeretet, önértékelés.

Jó nehéz leckék.

Megnyugtat a tudat, hogy van rá egy egész életem, és megijeszt a tudat, hogy minél később lépem meg ezt, annál boldogtalanabb leszek és annál több boldog évet szalasztok el.

Most előveszem a listámat és elkezdek rajta dolgozni, szépen, sorban, egyesével.

És ha minden jól megy, talán pár év múlva már csak mosolygós és vidám álmaim lesznek…

Aludjatok jól és ne bántsátok magatokat. Szerintem ez nagyon nagyon fontos.

Szeretettel:

Viki.

Szevasz Piskóta!

Jó rég nem írtam neked. Képzeld el, még élek! Hát manapság ez sem kis dolog. Nem fárasztalak mindennapi nyűgökkel, hogy a melóm, meg merre jártam és mik történnek, hanem belecsapok a közepébe.

Van nekem egy legjobb jó barátnőm 1998 óta. Nagyon szeretem, mindig is szerettem, tökéletes teremtése az Örökkévalónak. Kihagytunk pár évet, elsodort minket a létezés, ki-ki ment a saját útján, meg persze hibáztam is, hülyén viselkedtem, satöbbi. De szerencsére megmaradtunk egymásnak és ő az én gurum, a lelki vezetőm, na nem spirituális értelemben, hanem így lelkileg meg gondolkodásilag meg pszichésen.

Pár napja dumáltunk és mondott valami nagyon találót, amin én azóta is filózom.

Azt elemeztük, hogy miért mennek tönkre a párkapcsolatok, illetve miért vannak egyedül az emberek-már aki, ugye. És volt egy állati jó megfejtése:

“Nem vasalhatod be a pasikon (csajokon) azt a fajta szeretetet, amit nem kaptál meg a szüleidtől.”

Döbbenet.

Milyen egyszerű kis megállapítás és milyen igaz!

Sok esetben ott csúszik el a dolog, hogy a szüleink nem szeretnek minket jól. Mert igyekeznek ők, csinálják, figyelnek ránk a maguk módján, de ahogy a szülőnek is él egy prekoncepció a fejében- én kislányt akarok, aki szőke göndör és egész nap csacsog- úgy a gyereknek is van egy álom-szüleje.

Aztán megérkezik a baba.

Nem is lány, nem is szőke és nem is csacsog. Sőt. Sok vele a gond, az istennek sem akar balerina vagy festő lenni, hiába erőszakoskodik anyu és hiába akarja az ő meg nem valósult álmait átverekedni a gyereken, nem megy. Mert a gyerekanyag tök más. Focizni szeret és énekelni, aztán meg visszapofázni és belemondani anyu szemébe a frankót, ami rém kínos tud lenni.

Telnek múlnak az évek, a szülő csalódott, mert a gyerek nem olyan, amilyenre számított, ebből kifolyólag a gyerek is csalódott lesz, mert anyu nem az a puha, meleg öl, akit ő elképzelt, hanem anyu katonás, rendmániás és hangos, nem érti a gyereket, nem érzi a rezgéseit.

Aztán a poronty felnő és közben több helyen is eltörik, mert ő nem lett jól szeretve, nem úgy, ahogy neki arra szüksége lett volna.

Szeretetéhsége lesz.

És találkozik valakivel, aki kedvesen szól hozzá, aki azt mondja neki, hogy ügyes vagy, okos és szép és azonnal beleszeret, aztán jön a pofáraesés.

“B” verzió szerint, mivel anyu bántalmazó volt-nem fizikailag, elég szavakkal és gesztusokkal-, bántalmazó kapcsolatot keres a felnőtt gyerek is. Olyan pasit, aki nem úgy szereti, ahogy van, nem kiemeli az értékeit hanem felnagyítja a hiányosságait, aki bele akarja kényszeríteni egy olyan szerepbe, ami nem ő. És a lány-most beszéljünk lányokról, de lehet ez pasi is-belemegy a játszmába, sőt, kimondottan olyan férfiakat keres, akik rosszul szeretik!

Mindeközben a szeretetéhsége tombol! És nem lakik jól, mert olyan lesz, mint a hínár. Ráfonódik a társára, minden csepp szeretetét ki akarja csikarni és közben ő sem szeret jól és elüldözi maga mellől az illetőt, mert túl sok lesz, túl csimpaszkodó, túl követelőző, hiszen ott él benne a “mama, szeress engem” program és élet-halál kérdése számára, hogy megkapja végre valakitől a hőn áhított dózist. És ugye, mint tudjuk, minél jobban rámászol egy pasira, annál távolabb megy, annál kevésbé kellesz neki.

Ez a szeretet dolog elképesztően nehéz, most kezdem látni, hogy valószínűleg egyáltalán nem a sors és a véletlen műve, hogy gyakorlatilag tini korom óta nincs párkapcsolatom.

Ki kell mondanom a fájó igazságot: nem tudok JÓL szeretni. Sok vagyok, fárasztó vagyok, rengeteg figyelmet igénylek, olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt csecsemő. És ez gáz.

Egyrészt azért, mert nincs meg bennem az a belső önállóság, ami egy egészséges kapcsolathoz kell. Másrészt nincs olyan pasi a földön, aki egy 38 éves kislányról akar gondoskodni, nem ez a dolguk a férfiaknak és nem is várhatom el tőlük, hogy nullahuszonnégyben velem, és csak velem legyenek elfoglalva, hiszen egészséges embernek van saját, kialakult élete és nem fullad meg, ha 10 percig nincs vele a másik.

Ilyen kulcsszó még az egészséges kötődés.

Fogalmam nincs mi az, nem tudom hogyan kell csinálni, az kezd körvonalazódni, hogy hogyan NEM.

A másik ember, bármily meglepő is, de ember. Dolgozik, tanul, pihen, olvas, netezik, jön-megy, barátai vannak, stb, tehát megáll a maga lábán a hétköznapokban és tud távolságot tartani-jó esetben.

Manapság az idő a legdrágább kincs, nagyon meggondoljuk, kinek adjuk oda, kinek csepegtetünk belőle-sok esetben a számítógépnek adjuk a legtöbb időnket és csak utána jönnek a hús-vér emberek, -igen, én is hajlamos vagyok erre és utálatos dolog, igyekszem változtatni rajta.

Amit nem kaptunk meg gyerekkorban, azt nem fogjuk megkapni felnőtt korban egy kvázi idegentől.

Nagyon szerencsés esetben megismerkedünk valakivel, aki a lelki társunk lesz és úgy szeret, ahogy nekünk az pont jó, de ahhoz, hogy ezt be tudjuk fogadni és viszonozni tudjuk, meg kell értenünk, hogy a másik az nem anyu. És soha nem lesz az. Amit gyerekkorban elbaltáztak a szüleink-nagyrészt nem tudatosan-azt felnőtt korban nekünk kell helyretenni, vagy pszichoterápiával, vagy egyéb önismereti megoldásokkal, mert egy igazi érzelmi önállóság nélkül nem vagyunk alkalmasak kiegyensúlyozott és szimmetrikus párkapcsolatra, csak olyanra, ami hemzseg a játszmáktól-büntess meg, hagyj el, legyél alkoholista, alázz meg, stb.

Nem osztom az észt, csak azt szeretném, hogy akinek ilyen inge van, az bújjon bele és gondolkodjon el ezeken a sorokon, természetesen én is, sőt, hogyne!

Tudom, hogy nehéz levetkőzni a múlt sérelmeit, a szüleink hibáit, a félreértéseket, a fájdalmakat, de ha 40 éves korunkig-ami azért nem kevés-nem szedjük össze magunkat, akkor utána már állati késő.

Olyan ez, mint egy traktor nyomvonala. A mélyedés amit a földben hagy maga után. Észre sem vesszük és évtizedekig járunk ugyanabban a kitaposott mélyedésben és eszünkbe sem jut, hogy hoppá, ezen kívül is van út és van megoldás!

Komoly kihívás önmagunkat megszeretni és ez egy komoly érzelmi tanulás végeredménye, ami sokáig tart.

Nem állok jól vele, de látom a fényt az út végén és megpróbálom elengedni a rossz beidegződéseket és levetkőzni a múltat.

Normális anyukája akarok lenni a jövendőbeli gyerekemnek, hogy okosan és jól szeressem, hogy ne engem keressen majd felnőtt korában a párkapcsolataiban, hanem olyan érzelmi biztonságot adjak neki, amitől ő már eleve szereti önmagát.

Nemes cél…csak lassan 40 vagyok.

Hát, innen szép nyerni drága olvasóim, de amíg az embernek ver a szíve, addig van remény. És nem az hal meg utoljára, hanem én.

Szeretettel puszilok mindenkit!

Piskóta majdani anyukája. 🙂