bolondanyu

Ki helyett szeretsz te engem?

Szevasz Piskóta!

 

Jó rég nem írtam neked. Képzeld el, még élek! Hát manapság ez sem kis dolog. Nem fárasztalak mindennapi nyűgökkel, hogy a melóm, meg merre jártam és mik történnek, hanem belecsapok a közepébe.

 

Van nekem egy legjobb jó barátnőm 1998 óta. Nagyon szeretem, mindig is szerettem, tökéletes teremtése az Örökkévalónak. Kihagytunk pár évet, elsodort minket a létezés, ki-ki ment a saját útján, meg persze hibáztam is, hülyén viselkedtem, satöbbi. De szerencsére megmaradtunk egymásnak és ő az én gurum, a lelki vezetőm, na nem spirituális értelemben, hanem így lelkileg meg gondolkodásilag meg pszichésen.

Pár napja dumáltunk és mondott valami nagyon találót, amin én azóta is filózom.

Azt elemeztük, hogy miért mennek tönkre a párkapcsolatok, illetve miért vannak egyedül az emberek-már aki, ugye. És volt egy állati jó megfejtése:

“Nem vasalhatod be a pasikon (csajokon) azt a fajta szeretetet, amit nem kaptál meg a szüleidtől.”

Döbbenet.

Milyen egyszerű kis megállapítás és milyen igaz!

Sok esetben ott csúszik el a dolog, hogy a szüleink nem szeretnek minket jól. Mert igyekeznek ők, csinálják, figyelnek ránk a maguk módján, de ahogy a szülőnek is él egy prekoncepció a fejében- én kislányt akarok, aki szőke göndör és egész nap csacsog- úgy a gyereknek is van egy álom-szüleje.

Aztán megérkezik a baba.

Nem is lány, nem is szőke és nem is csacsog. Sőt. Sok vele a gond, az istennek sem akar balerina vagy festő lenni, hiába erőszakoskodik anyu és hiába akarja az ő meg nem valósult álmait átverekedni a gyereken, nem megy. Mert a gyerekanyag tök más. Focizni szeret és énekelni, aztán meg visszapofázni és belemondani anyu szemébe a frankót, ami rém kínos tud lenni.

Telnek múlnak az évek, a szülő csalódott, mert a gyerek nem olyan, amilyenre számított, ebből kifolyólag a gyerek is csalódott lesz, mert anyu nem az a puha, meleg öl, akit ő elképzelt, hanem anyu katonás, rendmániás és hangos, nem érti a gyereket, nem érzi a rezgéseit.

Aztán a poronty felnő és közben több helyen is eltörik, mert ő nem lett jól szeretve, nem úgy, ahogy neki arra szüksége lett volna.

Szeretetéhsége lesz.

És találkozik valakivel, aki kedvesen szól hozzá, aki azt mondja neki, hogy ügyes vagy, okos és szép és azonnal beleszeret, aztán jön a pofáraesés.

“B” verzió szerint, mivel anyu bántalmazó volt-nem fizikailag, elég szavakkal és gesztusokkal-, bántalmazó kapcsolatot keres a felnőtt gyerek is. Olyan pasit, aki nem úgy szereti, ahogy van, nem kiemeli az értékeit hanem felnagyítja a hiányosságait, aki bele akarja kényszeríteni egy olyan szerepbe, ami nem ő. És a lány-most beszéljünk lányokról, de lehet ez pasi is-belemegy a játszmába, sőt, kimondottan olyan férfiakat keres, akik rosszul szeretik!

Mindeközben a szeretetéhsége tombol! És nem lakik jól, mert olyan lesz, mint a hínár. Ráfonódik a társára, minden csepp szeretetét ki akarja csikarni és közben ő sem szeret jól és elüldözi maga mellől az illetőt, mert túl sok lesz, túl csimpaszkodó, túl követelőző, hiszen ott él benne a “mama, szeress engem” program és élet-halál kérdése számára, hogy megkapja végre valakitől a hőn áhított dózist. És ugye, mint tudjuk, minél jobban rámászol egy pasira, annál távolabb megy, annál kevésbé kellesz neki.

Ez a szeretet dolog elképesztően nehéz, most kezdem látni, hogy valószínűleg egyáltalán nem a sors és a véletlen műve, hogy gyakorlatilag tini korom óta nincs párkapcsolatom.

Ki kell mondanom a fájó igazságot: nem tudok JÓL szeretni. Sok vagyok, fárasztó vagyok, rengeteg figyelmet igénylek, olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt csecsemő. És ez gáz.

Egyrészt azért, mert nincs meg bennem az a belső önállóság, ami egy egészséges kapcsolathoz kell. Másrészt nincs olyan pasi a földön, aki egy 38 éves kislányról akar gondoskodni, nem ez a dolguk a férfiaknak és nem is várhatom el tőlük, hogy nullahuszonnégyben velem, és csak velem legyenek elfoglalva, hiszen egészséges embernek van saját, kialakult élete és nem fullad meg, ha 10 percig nincs vele a másik.

Ilyen kulcsszó még az egészséges kötődés.

Fogalmam nincs mi az, nem tudom hogyan kell csinálni, az kezd körvonalazódni, hogy hogyan NEM.

A másik ember, bármily meglepő is, de ember. Dolgozik, tanul, pihen, olvas, netezik, jön-megy, barátai vannak, stb, tehát megáll a maga lábán a hétköznapokban és tud távolságot tartani-jó esetben.

Manapság az idő a legdrágább kincs, nagyon meggondoljuk, kinek adjuk oda, kinek csepegtetünk belőle-sok esetben a számítógépnek adjuk a legtöbb időnket és csak utána jönnek a hús-vér emberek, -igen, én is hajlamos vagyok erre és utálatos dolog, igyekszem változtatni rajta.

Amit nem kaptunk meg gyerekkorban, azt nem fogjuk megkapni felnőtt korban egy kvázi idegentől.

Nagyon szerencsés esetben megismerkedünk valakivel, aki a lelki társunk lesz és úgy szeret, ahogy nekünk az pont jó, de ahhoz, hogy ezt be tudjuk fogadni és viszonozni tudjuk, meg kell értenünk, hogy a másik az nem anyu. És soha nem lesz az. Amit gyerekkorban elbaltáztak a szüleink-nagyrészt nem tudatosan-azt felnőtt korban nekünk kell helyretenni, vagy pszichoterápiával, vagy egyéb önismereti megoldásokkal, mert egy igazi érzelmi önállóság nélkül nem vagyunk alkalmasak kiegyensúlyozott és szimmetrikus párkapcsolatra, csak olyanra, ami hemzseg a játszmáktól-büntess meg, hagyj el, legyél alkoholista, alázz meg, stb.

 

Nem osztom az észt, csak azt szeretném, hogy akinek ilyen inge van, az bújjon bele és gondolkodjon el ezeken a sorokon, természetesen én is, sőt, hogyne!

Tudom, hogy nehéz levetkőzni a múlt sérelmeit, a szüleink hibáit, a félreértéseket, a fájdalmakat, de ha 40 éves korunkig-ami azért nem kevés-nem szedjük össze magunkat, akkor utána már állati késő.

Olyan ez, mint egy traktor nyomvonala. A mélyedés amit a földben hagy maga után. Észre sem vesszük és évtizedekig járunk ugyanabban a kitaposott mélyedésben és eszünkbe sem jut, hogy hoppá, ezen kívül is van út és van megoldás!

Komoly kihívás önmagunkat megszeretni és ez egy komoly érzelmi tanulás végeredménye, ami sokáig tart.

Nem állok jól vele, de látom a fényt az út végén és megpróbálom elengedni a rossz beidegződéseket és levetkőzni a múltat.

Normális anyukája akarok lenni a jövendőbeli gyerekemnek, hogy okosan és jól szeressem, hogy ne engem keressen majd felnőtt korában a párkapcsolataiban, hanem olyan érzelmi biztonságot adjak neki, amitől ő már eleve szereti önmagát.

Nemes cél…csak lassan 40 vagyok.

Hát, innen szép nyerni drága olvasóim, de amíg az embernek ver a szíve, addig van remény. És nem az hal meg utoljára, hanem én.

Szeretettel puszilok mindenkit!

Piskóta majdani anyukája. 🙂

 

 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!