Szevasz Piskóta!
Nagyon fura álmom volt, elmesélem neked.
Visszamentem az időben a középiskolába és együtt voltam az akkori naaaaagy szerelmemmel.
Hosszú haja volt-álmomban mindig a régi énjét látom-és a folyosó lépcsőjén ültünk. Szorosan átölelt és nagyon szeretett-ami furcsa, én voltam eszeveszettül szerelmes belé de ez nem volt kölcsönös-és ültünk és szorított és imádott, én meg a mostani énemmel voltam a karjaiban, ránéztem és azt mondtam neki:
-Te nem szeretsz engem és engedj el. Elhiszed ha azt mondom, hogy látom a jövőt?
-Nem.-Felelte.
-Figyelj, neked lesz egy fantasztikus feleséged és 2 gyereked. Nagyon fogod őket szeretni és nekünk az ég világon semmi közünk nem lesz egymáshoz.
Olyan döbbenettel nézett rám, nem akarta elhinni, ő 17 éves volt én meg ott, akkor 38, ő szeretett én meg már itt voltam a mában, és mivel néha csetelünk, ezért pontosan tudom, hogy tényleg boldog apuka 2 gyerekkel.
De ott, akkor, álmomban, olyan furcsa volt az egész, hogy én ezt mondtam neki, és nem értette, aztán felállt és elment, én pedig felébredtem.
Sokszor álmodom, hogy visszamegyek a múltba, van, hogy a 20. század elejére. Megyek az utcán és egyszer csak bevillan, hogy mondjuk 1920-at írunk, és akkor jövök rá, hogy basszus, Nagyapám most 7 éves, és rohanok is Szegedre megkeresni őt, és boldog vagyok, hogy kaptam még egy esélyt az élettől és újra azzal lehetek, akit szeretek!
Érdekes dolog az elme és a lélek, valóságokat teremtenek éjszaka, olyan játszóteret, ahol valóban lenni akarunk tudat alatt.
Nekem az egyik legnagyobb hibám, hogy cipelem a múltat, mint egy olyan zsákot, amiben csak limlomok vannak. Kacatok, üres konzerv doboz, fej nélküli játékbaba, fél pár cipő, olyan holmik, amik csak nekem értékesek. Aztán jönnek emberek és nevetnek, mondják, tedd le a zsákot, dobd ki, de az ember ragaszkodik a múltjához, hiszen a saját történelmünk épít minket, ha elvesznének az emlékeink mi lenne a személyiségünkkel?
Popper Péter írta valahol, hogy ne menj a romok közé. Ami volt, elmúlt, ne feszegesd, ne akard megoldani, engedd el.
Én úgy vagyok vele, hogy nem erőszakolom meg magam sohasem. Ha valamit 20 évig kell feldolgoznom, akkor 20 évig. Ráérek. Megélem amit érzek és nem küzdök ellene. Ha valami fáj, hadd fájjon. Ha valami boldoggá tesz, hadd jöjjön be az is. Ha érzek valamit valaki iránt, elmondom neki vagy leírom. Lehet, hogy nincs rá szüksége, nem viszi előrébb, de tud róla és talán elraktározza ő is a saját kis zsákjába.
Tudom, hogy nem lehet visszamenni a múltba, a jelen van csak, ami másodpercről másodpercre megszűnik, de ebben a jelenben kell megalapozni a jövőt, ami képlékeny, láthatatlan és pont ettől érdekes az élet. Nem lehet tudni, mi történik a következő percben. Nem lehet vén fejjel visszamenni gyermek, vagy tinédzser önmagunkhoz és átadni azt a tudást, azt az élettapasztalatot, amivel most rendelkezünk, mert ehhez a tudáshoz kellett minden hiba, rossz döntés és buktató.
Sok mindent megbántam az életben és nagyon sokat hibáztam, nagyon sok rossz döntést hoztam, hülyén viselkedtem, bolond voltam, megbántottam embereket. Persze engem is bántottak és engem is pofozott az élet tisztességesen, de így közel a 40-hez (már nagyon várom! ) amondó vagyok, hogy próbálok megbocsátani magamnak.
Nem tettem tönkre életeket, nem öltem meg senkit sem fizikailag, sem érzelmileg, sem szavakkal, inkább magamnak ártottam mint másoknak, és ezt az önostorozást, ezt szeretném végre abbahagyni.
A boldogság alanyi jogon jár. Az én döntésem, hogyan élem meg a dolgokat, amik történnek velem. Hogy kudarcot vagy sikert kovácsolok-e az engem ért impulzusokból.
40 éves koromra szeretném összerakni magam. Fogyás, sport, megtisztulás kívül-belül, némi pozitív szemlélet és lelki béke. Nem sietek sehova és ezt nem lehet 20 évesen megvalósítani szerintem, ehhez idő kell.
Az én időm pedig végtelen.
Ha ebben az életben nem sikerül, akkor majd a következőben jobban összekapom magam. A pálmafák alatt az óceán partján…
Szóval, nyugalom kicsiny Piskótám, anyád már látja a fényt az út végén, mármint nem kinyúvadásilag, hanem hogy lassan megérkezem önmagamhoz. És nem vagyok sem szomorú sem kétségbeesett! Nem kell értem aggódni! 🙂
Hosszú az út, ami hozzád vezet, de minden egyes nappal haladok feléd, pakolom ki a zsákomból a cuccokat, hogy amikor találkozunk, már ne nyomjalak össze semmivel és ne pakoljak rád felesleges terheket.
Átadom magam a sorsnak. Már nem is nyomom a társkeresőt. Elengedtem. Akkor fog jönni apád, mikor jönnie kell és én örülni fogok neki. Meg kell tanulnom egyedül is boldogulni, nem várhatom egy másik embertől a megváltást. Én vagyok a megváltóm és magamban kell hinnem.
És nem ismerek nálam erősebb embert.
Meg fogom csinálni kisfiam. Olyan anyukád leszek, amilyenről most éppen álmodsz, ott valahol a világban, a felhők felett, cumival a csőrödben, pici husos kezeiddel a fejecskéd alatt.
Nagyon szeretlek, és ígérem, akkor fogunk találkozni, amikor annak eljött az ideje, a legtökéletesebb ideje…
De még várj egy kicsit, mert sok a dolgom, és van a frigóban pár üveg bor… 🙂
Puszillak és vigyázz magadra!
A Te anyukád.
Kommentek