bolondanyu

Most már tudom mit akarok

38 és fél éves vagyok. Begyűjtöttem annyi pofont, sebet, pofáraesést, csalódást, kudarcot, hogy azt hiszem, kezd tisztulni a kép. Szeretem a mondást, miszerint mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának. Tudom, milyen kapcsolatra vágyom. Azt hiszem ,mindig is tudtam, csak tudat alatt folyton olyan pasit választottam, akinek nem kellek, lekezel, átnéz rajtam, nem lát, nem hall és nem érez, nem partner, hanem teher.

Szóval mondom mire jutottam.

Számomra az ideális társ:

– Egy felnőtt férfi. Nem magatehetetlen csecsemő, aki döntésképtelen és teszetosza. Jöhet zavarba, leeshet a lépcsőn, lehet bizonytalan és szkeptikus, de velem kapcsolatban tud dönteni, hogy igen vagy nem, felelősséget vállal értem és az érzéseiért.

– Empatikus. Hihetetlen, de kevés ember empatikus. Nem kell sem egomán, sem nárcisztikus, sem véleményvezér, sem macsó, sem önimádó. Empatikus kell, aki észreveszi, ha rossz kedvem van, fáj a fogam, nincs kedvem semmihez, vagy ha összecsaptak felettem a hullámok. Meghallgat, átérez, jól csatol vissza, nem reagálja le hülyeségekkel, amit mondok. Segít, támogat, érez.

-Gerinces. Megmondja a véleményét akkor is, ha az fáj nekem. Nem csak feketében és fehérben gondolkodik, hanem színekben. Mindenre nyitott és mindent befogad, megszűr, elemez, következtet, beszélget, informálódik.

– Kommunikál. Egyenesen, mint a nyíl. Nem játszmázik. 

– Elfogad olyannak, amilyen vagyok-mekkora közhely, de igaz-, vagy ha valami nagyon zavarja, elmondja, és ha nem sérti a határaimat, változtatok azon. Nem akar vékonyabbnak, kövérebbnek, cserfesebbnek, szótlanabbnak, nem ül a nyakamon, nem fojt meg, nem ellenőriz, nem vonja kétségbe amit mondok, nem nyomoz utánam, nem birtokol, hagy lélegezni és elfogadja, hogy partnerek vagyunk, nem pedig birtoktárgyak.

 

Röviden és tömören ennyi. Túl sok? Túl kevés? Túl extrém elvárások?

Hiszen cserébe én is ezt akarom adni. Az elején, mikor az ember szerelmes, akkor még nehéz. Mert akkor őrült, féltékeny, önző, kifordul magából és elviselhetetlen, én legalábbis ilyen vagyok sok esetben. De mikor viszont vagyok szeretve-persze ez csak elmélet-akkor megnyugszom. Addig van elmebaj, míg teperek a másikért és lepattanok róla.

De miért teperek senkiházi, gerinctelen, érzelmi nulla, kommunikációs csőd pasik után? Miért keresek bántalmazó kapcsolatokat? (Nem fizikailag). Miért keres sok nő olyan kapcsolatot, ahol előre tudja, hogy alárendelt lesz és vesztes?

2015 júniusában lezártam egy korszakot, felkeltem és megráztam magam.

“Na most volt elég!”-mondtam, miközben kiskanállal terelgettem össze a maradék önbecsülésemet a sárból.

Elég volt az áldozat szerepből, az aszimmetrikus kapcsolatokból, a pofonokból, a közös depiből, az egymás egyre mélyebbre rántásából és a híg fosból.

Nevetni akarok! Közösen megoldani a problémákat, közösen minőségi időt tölteni és élményeket szerezni, közösen álmodozni, közösen sétálni, közösen megváltani a világot. Nem energiát elszipolyozni, nem hibáztatni, veszekedni, keserű szájízzel lefeküdni, kiszolgáltatva lenni a másik hangulatának és szeszélyének, hanem 50-50%-ban lenni, együtt cipelni és együtt örülni.

Inspirálni, nem deprimálni!

Unom a sorskönyvemet és elegem van belőle. Unok megsebzett, sérült, boldogtalan, torz énképpel rendelkező kis mimóza lenni, akihez ha egy jó szót szólnak, már azonnal szerelmes.

Na neeeem! Nekem értékeim vannak! Nekem lelkem van, szívem, eszem, humorom, tehetségem, gerincem és kreativitásom, erős vagyok, megállok a lábamon és nincs az a fájdalom, ami maga alá tud teperni!

Akinek nem kellek, vessen magára. Így járt. Akinek kellek, tegyen le az asztalra valamit, hogy megnézhessem, mennyit érek neki, mennyit áldoz értem és hogy én mennyit áldozzak érte.

Aki nem keres, nem szeret. Aki nem akar velem időt tölteni, annak nem kellek. Aki látni akar, aki szeretni akar, aki tudni akarja milyen vagyok, az kezdjen el melózni ezen. Hulla fáradt vagyok, hogy mindig mindenkit én cipelek, elég volt, vagy megosztjuk a terheket, vagy Isten áldjon!

Eddig is megvoltam pasi nélkül, ezután is megleszek, de esküszöm mindenre, ami szent, a következő olyan lesz, aki boldoggá fog tenni, aki hagyja magát boldoggá tenni, akivel hónapokig tudok beszélgetni, akivel érezzük egymás rezgéseit és aki beleáll a kapcsolatunkba és összekapaszkodik velem jóban, rosszban, egészségben, betegségben.

Nem kell szex partner, nem kell flört, tinglitangli egyéjszakás maszatolás. Ember kell, nagy E-vel, mert ember vagyok és emberi bánásmód jár nekem is. 

38 és fél éves vagyok.

Nem volt még boldog párkapcsolatom, nem éltem még együtt senkivel, egész egyszerűen boldog akarok lenni akkor is, ha meg kell dolgoznom érte. Nem akarok meghalni úgy, hogy nem voltam viszontszeretve, hogy nem ájult el valaki a hajam selymességétől, a szemeim ragyogásától és az érintésemtől.

Élni akarok basszameg és megmutatni, hogy egy szerethető közeg vagyok, aki méltó egy gyerekre, több évnyi együtt élésre és egyáltalán…méltó arra, hogy valaki halálosan szerelmes legyen belé.

Ezt akarom, és ebből nem engedek.

Mert enélkül nem látom értelmét az életnek. És élni kell. És sok évnyi fájdalom után ki akarom dugni a fejem a napfényre.

Sokáig voltam hernyó. Mától a pillangó korszak következik.

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!