bolondanyu

Huszonegyedik bejegyzés-hiányzik egy kéz

Szevasz Piskóta!

 

Mi a helyzet édes csillag? Van egy rossz hírem, hó vége van, ma befizettem az összes csekket és lenyomtam egy bevásárlást is-csak kaja-és mínusz tízezerben vagyok, szóval még ne gyere, mert anyád hadilábon áll a pénzügyi szektorral, de majd alakul ez, semmi gond.

 

Szóval, jöttem ma hazafelé az áruházból és eszembe jutott a buszon egy gondolat.

Nagyapám mondta mindig, hogy “hiányzik egy kéz.”

Mert hiába laktunk 2 emelettel feljebb, nagyon egyedül volt.

Sokszor bosszankodott, hogy nem éri el a polc tetején a befőttet, nem tudja normálisan bekötni a cipőjét vagy nem talál bele a tűbe a cérnával és ilyenkor mindig felsóhajtott, hogy kéne egy kéz.

Persze, ha ott voltam, segítettem neki, de alapvetően egyedül volt, ahogy most én is.

Tudod, nekem is nagyon kéne egy kéz.

Ami megfogja a zacskó egyik felét, ami már majdnem leszakad.

Egy kéz, ami kinyitja nekem a lekvárt, mert a harmadik kést is beletörtem a fedele alá.

Egy kéz, ami előkotorja a táskámból a csekket, a pénztárcát és a borítékot, miközben a fülemen is szatyor lóg és megszakadok.

Egy kéz, ami felteszi a képet a falra és én navigálom, hogy egyenes-e.

Egy kéz, ami kinyitja a szárítót, míg én kipakolom a (nemlétező) mosógépből a ruhákat, elkapja a bugyit, miközben leesik a padlóra és kinyitja előttem az ajtót.

Egy kéz, ami elkap, ha megbotlom a lépcsőn és este megsimogatja az arcomat és megölel, megnyugtat, biztonságot ad.

Egy kéz, ami megfogja a kezem az utcán, visszaránt ha átmegyek a piroson és megcsikiz, ha rossz kedvem van.

 

Én nem szégyenlem bevallani, hogy nekem kéne egy ilyen, mert nem vagyok egy amazon, szervezkedő, mindent elintéző, férfias logikával és gyakorlatiassággal megáldott harcos. Én egy csetlő-botló lény vagyok, akit szomorúsággal tölt el az egyedül vásárlás, az egyedül evés és az egyedül levés is.

Ez biztos típus kérdése, a szívem mélyén azt érzem, hogy ha megoszthatnám valakivel a terheket, akkor sokkal könnyebb lenne az élet. Én is segítenék neki és ő is segítene nekem, egymás kezei lennénk, a magányt és az egyes szám első személyt felváltaná a közös és a “mi”.

 

De nincs kéz és Nagyapám jut eszembe, aki dühödten a földhöz vágta a kenyérpirítót, mert beleszorult a zsemle és az istennek sem tudta kipiszkálni.

 

A magányban van valami sutaság, ha máséban nem is, az enyémben biztosan.

Kevésnek érzem magam, hogy egyedül csináljam végig ezt az életet, hogy egyedül oldjak meg mindent, hogy egyedül találjak megoldásokat, egyedül tegyem boldoggá magam.

Néha nem is azt érzem, hogy 2 kezem van, hanem mintha nem is lenne. És közben arra is vágyom, hogy én legyek valakinek a keze, hogy megcirógassak egy arcot, megöleljek egy testet és megérintsek egy mellkast, amiben egy szív dobog értem.

Sokszor kinevettem Nagyapámat, mikor még gyerek voltam, nem tudtam milyen érzés egyedül élni egy lakásban, hiába van család, telefon és barátok.

A kéz a más.

Az valahogy mindig hiányzik, hogy ott legyen.

 

Vigyázz magadra Piskóta és tudd, hogy minden nap gondolok rád, a csöpp kis kezecskédre, amit majd összecsókolok és életem végéig fogok, hogy tudd: Ha valami nem megy egyedül, segítek neked.

 

Szeretlek mogyoró!

A te anyukád.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!