bolondanyu

Huszonegyedik bejegyzés-hiányzik egy kéz

Szevasz Piskóta!

 

Mi a helyzet édes csillag? Van egy rossz hírem, hó vége van, ma befizettem az összes csekket és lenyomtam egy bevásárlást is-csak kaja-és mínusz tízezerben vagyok, szóval még ne gyere, mert anyád hadilábon áll a pénzügyi szektorral, de majd alakul ez, semmi gond.

 

Szóval, jöttem ma hazafelé az áruházból és eszembe jutott a buszon egy gondolat.

Nagyapám mondta mindig, hogy “hiányzik egy kéz.”

Mert hiába laktunk 2 emelettel feljebb, nagyon egyedül volt.

Sokszor bosszankodott, hogy nem éri el a polc tetején a befőttet, nem tudja normálisan bekötni a cipőjét vagy nem talál bele a tűbe a cérnával és ilyenkor mindig felsóhajtott, hogy kéne egy kéz.

Persze, ha ott voltam, segítettem neki, de alapvetően egyedül volt, ahogy most én is.

Tudod, nekem is nagyon kéne egy kéz.

Ami megfogja a zacskó egyik felét, ami már majdnem leszakad.

Egy kéz, ami kinyitja nekem a lekvárt, mert a harmadik kést is beletörtem a fedele alá.

Egy kéz, ami előkotorja a táskámból a csekket, a pénztárcát és a borítékot, miközben a fülemen is szatyor lóg és megszakadok.

Egy kéz, ami felteszi a képet a falra és én navigálom, hogy egyenes-e.

Egy kéz, ami kinyitja a szárítót, míg én kipakolom a (nemlétező) mosógépből a ruhákat, elkapja a bugyit, miközben leesik a padlóra és kinyitja előttem az ajtót.

Egy kéz, ami elkap, ha megbotlom a lépcsőn és este megsimogatja az arcomat és megölel, megnyugtat, biztonságot ad.

Egy kéz, ami megfogja a kezem az utcán, visszaránt ha átmegyek a piroson és megcsikiz, ha rossz kedvem van.

 

Én nem szégyenlem bevallani, hogy nekem kéne egy ilyen, mert nem vagyok egy amazon, szervezkedő, mindent elintéző, férfias logikával és gyakorlatiassággal megáldott harcos. Én egy csetlő-botló lény vagyok, akit szomorúsággal tölt el az egyedül vásárlás, az egyedül evés és az egyedül levés is.

Ez biztos típus kérdése, a szívem mélyén azt érzem, hogy ha megoszthatnám valakivel a terheket, akkor sokkal könnyebb lenne az élet. Én is segítenék neki és ő is segítene nekem, egymás kezei lennénk, a magányt és az egyes szám első személyt felváltaná a közös és a “mi”.

 

De nincs kéz és Nagyapám jut eszembe, aki dühödten a földhöz vágta a kenyérpirítót, mert beleszorult a zsemle és az istennek sem tudta kipiszkálni.

 

A magányban van valami sutaság, ha máséban nem is, az enyémben biztosan.

Kevésnek érzem magam, hogy egyedül csináljam végig ezt az életet, hogy egyedül oldjak meg mindent, hogy egyedül találjak megoldásokat, egyedül tegyem boldoggá magam.

Néha nem is azt érzem, hogy 2 kezem van, hanem mintha nem is lenne. És közben arra is vágyom, hogy én legyek valakinek a keze, hogy megcirógassak egy arcot, megöleljek egy testet és megérintsek egy mellkast, amiben egy szív dobog értem.

Sokszor kinevettem Nagyapámat, mikor még gyerek voltam, nem tudtam milyen érzés egyedül élni egy lakásban, hiába van család, telefon és barátok.

A kéz a más.

Az valahogy mindig hiányzik, hogy ott legyen.

 

Vigyázz magadra Piskóta és tudd, hogy minden nap gondolok rád, a csöpp kis kezecskédre, amit majd összecsókolok és életem végéig fogok, hogy tudd: Ha valami nem megy egyedül, segítek neked.

 

Szeretlek mogyoró!

A te anyukád.

Huszadik bejegyzés-furcsa álmom volt

Szevasz Piskóta!

 

Nagyon fura álmom volt, elmesélem neked.

Visszamentem az időben a középiskolába és együtt voltam az akkori naaaaagy szerelmemmel.

Hosszú haja volt-álmomban mindig a régi énjét látom-és a folyosó lépcsőjén ültünk. Szorosan átölelt és nagyon szeretett-ami furcsa, én voltam eszeveszettül szerelmes belé de ez nem volt kölcsönös-és ültünk és szorított és imádott, én meg a mostani énemmel voltam a karjaiban, ránéztem és azt mondtam neki:

-Te nem szeretsz engem és engedj el. Elhiszed ha azt mondom, hogy látom a jövőt?

-Nem.-Felelte.

-Figyelj, neked lesz egy fantasztikus feleséged és 2 gyereked. Nagyon fogod őket szeretni és nekünk az ég világon semmi közünk nem lesz egymáshoz.

Olyan döbbenettel nézett rám, nem akarta elhinni, ő 17 éves volt én meg ott, akkor 38, ő szeretett én meg már itt voltam a mában, és mivel néha csetelünk, ezért pontosan tudom, hogy tényleg boldog apuka 2 gyerekkel.

De ott, akkor, álmomban, olyan furcsa volt az egész, hogy én ezt mondtam neki, és nem értette, aztán felállt és elment, én pedig felébredtem.

Sokszor álmodom, hogy visszamegyek a múltba, van, hogy a 20. század elejére. Megyek az utcán és egyszer csak bevillan, hogy mondjuk 1920-at írunk, és akkor jövök rá, hogy basszus, Nagyapám most 7 éves, és rohanok is Szegedre megkeresni őt, és boldog vagyok, hogy kaptam még egy esélyt az élettől és újra azzal lehetek, akit szeretek!

Érdekes dolog az elme és a lélek, valóságokat teremtenek éjszaka, olyan játszóteret, ahol valóban lenni akarunk tudat alatt.

Nekem az egyik legnagyobb hibám, hogy cipelem a múltat, mint egy olyan zsákot, amiben csak limlomok vannak. Kacatok, üres konzerv doboz, fej nélküli játékbaba, fél pár cipő, olyan holmik, amik csak nekem értékesek. Aztán jönnek emberek és nevetnek, mondják, tedd le a zsákot, dobd ki, de az ember ragaszkodik a múltjához, hiszen a saját történelmünk épít minket, ha elvesznének az emlékeink mi lenne a személyiségünkkel?

Popper Péter írta valahol, hogy ne menj a romok közé. Ami volt, elmúlt, ne feszegesd, ne akard megoldani, engedd el. 

Én úgy vagyok vele, hogy nem erőszakolom meg magam sohasem. Ha valamit 20 évig kell feldolgoznom, akkor 20 évig. Ráérek. Megélem amit érzek és nem küzdök ellene. Ha valami fáj, hadd fájjon. Ha valami boldoggá tesz, hadd jöjjön be az is. Ha érzek valamit valaki iránt, elmondom neki vagy leírom. Lehet, hogy nincs rá szüksége, nem viszi előrébb, de tud róla és talán elraktározza ő is a saját kis zsákjába.

Tudom, hogy nem lehet visszamenni a múltba, a jelen van csak, ami másodpercről másodpercre megszűnik, de ebben a jelenben kell megalapozni a jövőt, ami képlékeny, láthatatlan és pont ettől érdekes az élet. Nem lehet tudni, mi történik a következő percben. Nem lehet vén fejjel visszamenni gyermek, vagy tinédzser önmagunkhoz és átadni azt a tudást, azt az élettapasztalatot, amivel most rendelkezünk, mert ehhez a tudáshoz kellett minden hiba, rossz döntés és buktató.

Sok mindent megbántam az életben és nagyon sokat hibáztam, nagyon sok rossz döntést hoztam, hülyén viselkedtem, bolond voltam, megbántottam embereket. Persze engem is bántottak és engem is pofozott az élet tisztességesen, de így közel a 40-hez (már nagyon várom! ) amondó vagyok, hogy próbálok megbocsátani magamnak.

Nem tettem tönkre életeket, nem öltem meg senkit sem fizikailag, sem érzelmileg, sem szavakkal, inkább magamnak ártottam mint másoknak, és ezt az önostorozást, ezt szeretném végre abbahagyni.

A boldogság alanyi jogon jár. Az én döntésem, hogyan élem meg a dolgokat, amik történnek velem. Hogy kudarcot vagy sikert kovácsolok-e az engem ért impulzusokból.

40 éves koromra szeretném összerakni magam. Fogyás, sport, megtisztulás kívül-belül, némi pozitív szemlélet és lelki béke. Nem sietek sehova és ezt nem lehet 20 évesen megvalósítani szerintem, ehhez idő kell.

Az én időm pedig végtelen.

Ha ebben az életben nem sikerül, akkor majd a következőben jobban összekapom magam. A pálmafák alatt az óceán partján…

Szóval, nyugalom kicsiny Piskótám, anyád már látja a fényt az út végén, mármint nem kinyúvadásilag, hanem hogy lassan megérkezem önmagamhoz. És nem vagyok sem szomorú sem kétségbeesett! Nem kell értem aggódni! 🙂

Hosszú az út, ami hozzád vezet, de minden egyes nappal haladok feléd, pakolom ki a zsákomból a cuccokat, hogy amikor találkozunk, már ne nyomjalak össze semmivel és ne pakoljak rád felesleges terheket.

Átadom magam a sorsnak. Már nem is nyomom a társkeresőt. Elengedtem. Akkor fog jönni apád, mikor jönnie kell és én örülni fogok neki. Meg kell tanulnom egyedül is boldogulni, nem várhatom egy másik embertől a megváltást. Én vagyok a megváltóm és magamban kell hinnem.

És nem ismerek nálam erősebb embert.

Meg fogom csinálni kisfiam. Olyan anyukád leszek, amilyenről most éppen álmodsz, ott valahol a világban, a felhők felett, cumival a csőrödben, pici husos kezeiddel a fejecskéd alatt.

Nagyon szeretlek, és ígérem, akkor fogunk találkozni, amikor annak eljött az ideje, a legtökéletesebb ideje…

 

De még várj egy kicsit, mert sok a dolgom, és van a frigóban pár üveg bor… 🙂

 

Puszillak és vigyázz magadra!

A Te anyukád.

Tizenkilencedik bejegyzés- Tánc a hóban…

Szevasz Piskóta!

Ezt most nem neked írom, hanem valakinek, aki nem lett az apád..

*                                            *                                         *

Toporgok a lakásban.

Jövök-megyek ide oda, no nem nagy az egész, 41 négyzetméter, sok tükör, az előző tulaj oroszlán volt-jó fej csaj- nézegetem magam, siránkozom a ruhatáramon meg a seggem is nagy…

A tuja megint eldőlt az erkélyen, nem érdekel, mindenki annak képzeli magát, aminek akarja, ha neki kúszóbab vagy futómuskátli identitása van, ki vagyok én, hogy megfosszam tőle.

Kinyitom a hűtőt, van benne 5 üveg bor, remek, hát ez is itt fog megpimpósodni, mert ökör iszik magában, bezzeg ha feljönnél, adnék neked, mondjuk irsai pont nincs, de ha tudnám hogy jössz, elrohannék a teszkóba és vagy egy órát sminkelnék meg kipakolnám a ruhás szekrényt és hisztirohamot is kapnék tisztességesen, aztán közölnéd, hogy hogy nézek ki ennyi vakolatban, inkább mossam le.

Mindig is “kedves” voltál…

Úgy tudtál a szavaiddal gyomorszájon rúgni, mint senki más.

Na de nem jössz, mert letiltottalak a fészbúkról (is), persze kiröhögöm magam, és gyerekes és szánalmas, tudom jól, de meg kell mutatni a nemlétező erőmet a virtuális térben, hogy fasza csaj vagyok, tudok élni nélküled-ha a vegetáció is annak számít, akkor mindenképp élek.

Sokat gondolok rád, hülye módon a felsőtestedre, mert a vállad és a hátad olyan nagyon férfias volt, hogy valahányszor láttam, összepisiltem magam, te meg tőlem nem, csak azt mondtad, hogy irgalmatlanul béna vagyok és pingvin a járásom meg húzzam ki magam, persze igazad volt rohaggyál meg, de ettől nem igazán éreztem magam végzet asszonyának, csak akkor, amikor megfogtad a kezem egy pillanatra én meg csak lestem, milyen selymes a bőröd, mint egy csajnak.

Aztán szokás szerint elzavartál a francba.

Mondjuk, ha szerettél volna…nem szerettél, csak szeretted, hogy szeretlek és dagasztottam az egódat, mint a tésztát, egyre nagyobbra, én meg cserébe összementem, mert összeszottyasztottál, mint egy mazsolát, kicsiny kis bolond riadalom lettem, félős hisztigép, szivárványt kergető anti-királyány, csak mondtam a fura szavaimat, aztán jöttél a péklapáttal és lecsaptál. 

De nagyon óvatosan csaptál le és csak a saját érdekemben, amit ezúton meg is köszönnék, ha nem hiányoznál úgy, mint ahogy a hipó marja a kádat, vagy ahogy a tanárnő krétája csikorog az iskolai táblán.

Szóval megköszönném, ha szívből jönne és nem haragból és sértettségből.

“Kedvellek!”-mondtad-, én meg anyádra gondoltam közben, tudod kit kedveljél köcsöggyerek, belém halálosan szerelmesnek kell lenni, értem küzdeni kell, kard ki kard, fehér ló meg várárok és csata, hát erre fogtad magad és rászartál a fejemre, hogy harcoljon értem a radai rossebb, hess innen, szúrós kavics vagyok a cipődben, vagy már az sem, roló le, én meg balra el, függöny össze, mentem vissza a magányomba, a dohos és sötét barlangba, ahová te hoztál pár hónapig fényt.

Jó nagy barom vagyok, lehúztam a vécén egy évet, akkora lukat lőttem, hogy egy százezres stadion rajtam röhög, le is ülök a kispadra, sőt, inkább fülem farkam behúzom és irány az öltöző.

Most nem játszom egy darabig.

Ténfergek a lakásban, azt mondtad egyszer feljössz és hozol nekem egy kést, mert “romantikus” vagy és nyilván olyan szerencsétlen vagyok, hogy nincs is késem, és tényleg nincs, csak ez a recés izé, és annak is örülnék, ha csak becsúsztatnád a küszöb alatt és tudnám, hogy itt jártál.

Kinyitnám az ajtót és beleszippantanék a levegőbe, hátha érzem még az illatod…

Persze titokban arról álmodom-és ezt nem mondom el senkinek-hogy egyszer becsöngetsz és ittmaradsz egy egész napot, este mesét mondasz nekem és odabújok hozzád, a nagy, erős válladra hajtom a fejem és amikor nem látod, összetaknyozom sírásilag a pólódat miközben alszol és ölellek, aztán reggelig nézlek, mert tudom, most kell jóllaknom, mert soha többé nem fogsz jönni.

Átváltoznék ropogós pirítóssá és reggeli tejeskávé lennék, a szalvéta ami a szádhoz ér, a zuhany alatt a kellemetlen langyos víz ami kijön a meleg előtt, aztán mint a törölköző, köréd csavarodnék és magamba szívnálak.

Öntudatlan némasággal lesném minden mozdulatod és minden másodpercben elsorvadnék, milyen távol tudsz lenni akkor is, amikor itt vagy egészen közel.

De nem jössz, maradsz álom, délibáb, “mekkora egy barom voltam már megint” érzés, kósza gondolat a cipőfűzés és a csekkbefizetés között, sunyin meglesett fészbúk oldal egy kamu regről, hiába várt email és meg nem csörrenő telefon.

Dédelgetlek, aztán kapsz egy fiókot a szívemben és örökre bezárlak.

Gyilkos lesz ez a tavasz nélküled.

Ott fogok ténferegni a Dunaparton és a lenyomatainkat keresem majd…mint egy szomorú cirkuszi majom, aki lemenne a teszkóba és hozna neked irsait…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!