bolondanyu

Alázat és elengedés

Szevasz Piskóta!

 

Nagyon rég nem írtam neked pöcsös. Ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnék rád minden egyes nap, csak elsodortak az események. Kicsit olyan, mintha valaki más életét élném.

 

Sok dolog történt. Nagyon sok. De ha úgy nézzük, akkor meg semmi.

Változtam, változom. Encsi szerint jól állok és képzeld, hamarosan megkezdem az analitikus terápiát a másik terápia mellett. Azért, hogy ne legyek szarfej. Azért csinálom. Hogy megleljem a hozzáférési kódokat saját magamhoz. Jól eldugtam őket.

 

Hogy mi van velem? Pár hete betöltöttem a negyvenet. Nem volt buli, betegség miatt, de kaptam egy csomó ajándékot, tök jól esett, torta, könyv, miegymás.

Nincs pasim még mindig. Az illúziókat próbálom elengedni, nem futni olyanok után, akiknek nem kellek és észrevenni azokat, akiknek meg kellenék. Ez kurva nehéz meg őszintén megmondva, nem hiszek én már ebben a párkapcsolatosdiban. Az intézményben hiszek, az tök jó, de ha 15 és 40 között egyszer sem jött össze, nem hinném, hogy pont most indulna be a dolog, de Encsi szerint hamarosan lesz faszim és Encsi tudja, mert ő okos, azt mondta, az analitikus terápia majd segít és visszafelé folyik majd a folyó. Érdeklődve várom mi lesz, nem jártam még ilyenre!

 

A gyerek téma.

Attól annyira szomorú vagyok, hogy leértem a szomorúságom aljára és elengedtem.

Elég horror belenézni a tükörbe és azt mondani, hogy ezt elbasztam és gyáva voltam, gyáva vagyok, de így van.

Gyáva nyúl vagyok, egy beszari kis senkiházi, aki valamiféle álomvilágban meg idealizált képekben él a valóság helyett.

Azért nem szüllek meg, mert nem tudlak elképzelni apuka nélkül és nincs apuka per pillanat. Nincs olyan, aki hosszú órákat, vagy napokat akarna velem tölteni, nem hogy gyereket akarna csinálni nekem! És ezt nem tudom elengedni, nem tudok spermabankba menni vagy ilyemi, mert a természetben hiszek. Ha jönnöd kell, jössz, ha úgy érzed még nincs itt az ideje, akkor nem jössz, ha pedig sohasem fogsz jönni, sohasem jössz majd és ezt valahogy meg kéne bocsátanom magamnak. Mármint a gyávaságot és az önzést.

Szoktam rád gondolni.

Itt fekszel mellettem, valamelyik nap álmodtam is veled. Láttalak. Elképesztően szép voltál, pont olyan mint én pici koromban. Zöld szemek, óriási szempillák, kisoroszlán orr, tudod, ilyen kis tömpe kocka, meggypiros csőr, benne cumi. De álmomban mindig megszakad a kép, nincs meg az apád, nem tudom hogy kerültél mellém. Néha azt álmodom, hogy férjhez megyek de egyedül vagyok az oltárnál.

Furcsa, mert tudom, hogy VAGY. Viszont minden egyes nap egyre távolabb kerülök tőled. Csinálom a dolgaimat, pénzt keresek, intézkedem, nyavajgok, alszom, szenvelgek, vagy épp nevetek, zabálok, megyek focizni vagy utazom. És gondolok rád és arra, mit lehetne tenni az ügy érdekében.

Pasizni.

Azt nem tudom hogyan kell. Pár napja kimozdultam, táncikálós hely, a kutya nem jött oda hozzám.

Ja de, hazudok, 4 csaj, hogy milyen jó lett a Tékasztorik film. Tök arik voltak, de sajnos csak a pasik érdekelnek. Őket leszámítva nem keltettem fel a hímek érdeklődését. És érthető, nem vagyok 25 éves és 55 kilos széparcú csajszi. Meghíztam, csinos se vagyok, meg asszem a kisugárzásommal is gond lehet, bár nem akarom bántani magam, kezdem unni.

Neten se nyomom a társkeresőt, ma Tinderen ráírtam egy faszira, de nem válaszolt, pedig szép darab, tiszta tetkó meg minden, szakáll, van vagy 120 kilo, teljesen ideális. Fogalmam sincs miért bukom a vikingekre. Ez valami tinédzserkori becsípődés lehet.

 

Szóval…apád nem tudom hol van. Elmentem a karmaasztrológushoz, de nem sok jóval kecsegtetett. Állítólag 2 és fél év tanulópálya jön az életemben, karrier, lóvé, sikerek, de férfi az sehol. Majd jön valaki és kiköltözöm külföldre és ott lesz csávó. Ezt mondta. És ezt úgy mondta, mintha lenne időm, pedig nincs.

Pár napja megvan életem legújabb mottója, én találtam ki, így hangzik:

“Mindenem megvan, amire sohasem vágytam az életben.”

Abszolút találó, szerintem lefedi az egész lényemet. És amim megvan, annak örülök! Tanítani imádok, te, az valami csoda! Írni is jó, filmet csinálni is jó volt, szeretetet kapni is nagyon jó! Ezek a dolgok nyúlnak a hónom alá, ezek tartanak a felszínen.

Viszont nincs akksi. Nincs itt a lakásban senki tudod, és az nagyon rossz. Nincs kihez beszélnem, nincs bújás, ölelés, szercsi, meghittség. Egyedül vagyok és valaki azt mondta, hogy ehhez bazi nagy bátorság kell és ez igaz, valahol a gyávaságom mellett iszonyú bátor is vagyok, meg nyilván minden vagyok és a minden ellentéte is.

Arra jöttem rá, hogy ami felett nincs hatalmam és kontrollom, azt nem ütöm.

Nem lehet akarni szarni, aludni, éhesnek lenni, szeretni, vagy hogy ne essen az eső és süssön ki a Nap. Ezekhez alkalmazkodni lehet és elfogadni. Nem lehet akarni, hogy szerelmes legyen belém valaki holnap. Nem lehet gyereket akarni, azt befogadni lehet szerintem és megteremteni neki a helyet, de úgy érzem, itt erőszaknak nincs helye.

Így történt, hogy vettem egy nagy levegőt az előbb és leültem az ágyam közepére és azt mondtam a nemtudomkinek (Isten, univerzum, energia, fasztuggya), hogy oké. Alázattal beletörődöm, hogy ez az én utam és ha ez az, akkor elfogadom.

Mondanám, hogy jót tett, de mocsadék szarul vagyok, viszont békét kell kötnöm magammal.

Alázattal köszönöm azt, ami van és alázattal köszönöm azt, ami nincs. Tudom, hogy ahogy öregszem, úgy fog összeállni a mozaik és látni fogom, mi miért történt.

A szívem mélyén persze ott vagy és nem tudok lemondani rólad. Nem azért, mert gyereket akarok, szülni akarok, társadalomba beilleszkedni akarok, hanem mert igenis jó lenne megélni a világmindenség legnagyobb csodáját, azt, hogy a testem képes életet adni. Nem akarok ebből kimaradni, mert minden sejtem erre van kódolva, erre van berendezve, hogy életet adjak magamból. A legdurvább, a legmisztikusabb és legérdekesebb dolog ez számomra. Kvázi, hogy Istent játszani, teremteni, behívni a létbe valakit, önkényesen, az én döntésem szerint. Milyen zorall mi? Hogy a nők képesek erre. Asszem a férfiak ezért háborúznak, mert ők ezt nem tudják, csak mi.

Mindenki Isten akar lenni és persze senki sem lehet az, hiszen mi nem tudunk a semmiből teremteni.

Befejezem a bölcsészkedést Piskóta, mert hamarosan éjfél.

Sokat gondolok rád. Egy végtelenül békés, szelíd, csendes tenger vagyok és valóban elfogadok sok mindent, de még adok 2-3 évet magunknak jó? Utána nincs visszaút, de talán van egy kis időnk.

Bárhol is legyél, vigyázz magadra! Apádnak pedig azt üzenem, hogy élőben nem nézek ki olyan jól, mint a Tinderen, de hosszú távon főnyeremény vagyok és esküszöm, megtanulok főzni!

 

Puszillak pöcsös!

 

Szeretettel!

 

Anyád. (A tied.)

Jövőre anya leszek!

Szevasz Piskóta!

 

Anyád olyan másnapos, hogy gyakorlatilag még sakál kész van a jéger-rozé fröccs kombótól, de pánikra semmi ok, ura vagyok a helyzetnek.

 

Képzeld el szaros, tegnap elmentem bulizni.

Tudod, hogy nem vagyok az a csapatós-veretős arc, de basszameg ki kell néha mozdulni a monitor mögül, mert megzombulok, így aztán elmentünk inni meg táncikálni a barátnőkkel az A38-ra (nem fizettek sajnos azért, hogy megemlítsem őket), de ott voltunk.

Namármost, hogy nem születtem Palvin Barbi és Klaudiasiffer szerelemgyerekének, az egy dolog, drága gyermekem, de ennyi elfuserált fazont én má régen láttam.

Különféle kasztok tették tiszteletüket, úgy mint a Kossuth szakállas, feketekeretes szemüveges hipszter gyíkok, a 35 kilós, gyakorlatilag csajnak kinéző gyíkok, a csajjal érkező gyíkok és a csigatestű, bojlermozgású emlősök. Őszinte leszek, én jöttem-mentem, mosolyogtam, hátha rátalálok apádra, de ezbazmeg, ami itt volt, hát egyenes út a spermabankba, és mindezt úgy mondom, hogy ők meg valószínűleg ugyanilyen építő jellegű véleménnyel vannak rólam, igen, tisztában vagyok a külsőmmel, nem a magas ló beszél belőlem, csak az alkohol.

 

Szóval, szólt a zene, topogtam a kokodzsámbóra, kurjongattam a jött egy felhő mi leszállt közénkre, felmentem cigizni, hátha beszédbe elegyedik velem valaki, természetesen csak tüzet kért egy világáról nem tudó huszonéves csávó, majd közölte, hogy jó fej vagyok, és mellémhányt, köszöntem a bókot és nyújtott léptekkel távoztam, majd a bárpultnál még megfogta a seggemet egy csaj, és akkor éreztem, hogy na, ez sem az az este, amikor összekukázom apádat a hangfalak, vagy a ruhatár tövéből.

 

Hajnali 5-re értem haza, Móriczon megvolt a kötelező girosz, az uber sofőrnek is vettem egyet, majd ruhástul, sminkestül és belépőkarszalagostul kidőltem a szőnyegre a szobabringa és a kanapé közé.

 

Hajnalban felriadtam, mert azt álmodtam, hogy Kanadában forgatok horrorfilmet (WHAT????) és akkor, az agyam eldugott, parányi kis szegletéből megjött a fény.

Lassan érkezett, fájdalmasan, megnyitva könnycsatornát, szívcsakrát és mindenféle rétegeket, hogy közölje: életbe lép a “B” terv.

 

Kedves Piskóta, most nagyon kemény dolgokat fogok neked mondani, úgyhogy húzd meg jól a cumisüveget, kösd be a biztiövedet, mert rázós menet következik.

Prücsök, az a helyzet, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint neked nem lesz apád…(basszus elkezdtem bőgni, várjál…)

Nézd…39 és fél vagyok. Elcsesztem az életemet. Nem más, nem a kormány, nem a Viktor, nem a Feri, hanem ÉN. Van, aki az istennek se tanul meg zongorázni, van, aki nem lesz úszó bajnok, nekem a párkapcsolat nevezetű sport nem sikerült. Mondanám, hogy ráérek, hogy jaj persze, van még időm, befuthat a herceg-sohasem herceget akartam- de nézzünk bele a legnagyobb és legfélelmetesebb szörny szemébe: egyedül vagyok és egyedül foglak megszülni téged, mindenféle segítség nélkül és igen, ez a legnagyobb démonom, ez az, amitől sejt szinten reszkettem kicsi korom óta, hogy úristen, mi lesz, ha az én fiamnak nem lesz apukája. Szerintem per pillanat csak a ráktól félek jobban, el nem tudom mondani neked, mennyire rettegek a gondolatától is annak, hogy nem lesz apukád, hogy nem kellettem a kutyának se, hogy a célt, amit kitűztem-én majd jól csinálom, szép családom lesz-elbuktam.

Tudod jól, sohasem voltam az a karrierista, öntudatos szingli, aki saját magának akar gyereket apa nélkül, van belvárosi lakása, kocsija és magas jövedelme, simán belefér neki, ha pár év kiesik, pörög, vidám, hajnalban kel, edzésre jár és kiskosztümben tárgyal. Én messze nem ilyen vagyok. Nekem ez a sok like, meg ez a hírnévnek hazudott facebook fél-lét semmit nem jelent, mert nem ez a valóság. Én itt belül ősanya vagyok. Gondoskodó, sütit sütő, pelenkát cserélő, mesét olvasó, férjét hazaváró tyúkanyó. Faszom a karrierbe, a cégvezetésbe meg a hataloméhségbe! Írni tudjak, gondolkodni tudjak és csá, a gyerekek meg közben csimpaszkodjanak a szoknyámba, növögessenek egészségben, mi más lehet fontos? Ha meg kirepültek, újra jöhetek én, de nem érzem úgy, hogy nekem terhemre lenne feláldozni az egomat egy gyerekért. Hadd vigye!

Így aztán az lesz a B terv, hogy nekem jövőre teherbe kell esnem. Hát…hogy kitől, hogyan, miként, és lehet-e egyáltalán gyerekem, mi lesz majd a vizsgálatok eredménye…nem tudom. Meg nem is tudom elképzelni ezt az egészet hogy most akkor ez hogy megy? Becsattogok egy spermabankba, hogy jónapot kívánok, külsőre legyen Brad Pitt belsőre meg Einstein és legyenek szívesek nem felcserélni? Vagy ez hogy megy? Felhívom a fiú barátaimat, hogy srácok, kéne cucc? És mit mondok neked, ha nagyobb leszel, hogy ki az apukád? És mit fogsz gondolni és érezni ezzel kapcsolatban? Gyűlölsz majd, amiért önző módon belerángattalak a létbe, vagy megbocsátasz?

Tényleg nem tudom ezt az egészet, komolyan, a leghalványabb fogalmam sincs semmiről, de lépnem kell, mert az agyalásra már ráment az életem és nézd meg, hova jutottam.

Sehova.

Jövő márciusig meg kéne fogannod Piskóta, hogy év végére befuss. Hogy a születésed után miből fogunk élni, ha én nem dolgozom, nem tudom. Hogy ki lesz az apád, azt sem tudom. Hogy bírni fogom-e egyedül…nyilván az első 3 évben megbolondulok majd, nem tudom. Csak azt tudom, hogy elfogytak az utak és záródnak az ajtók.

Szembe kell néznem a csontvelőmig hatoló félelemmel és reszketéssel: egyedül leszek veled a világban. Teljesen egyedül…(baszki megint bőgök várjál…)…és…és…nagyon félek kisfiam!

Én is csak egy kislány vagyok, hogy leszek majd neked a Minden?

Najó, én most bebújok a paplan alá és kicsit megrottyanok lelkileg, aztán majd írok. És próbálom a dolgok jó oldalát nézni. Egy nő “csak” eldönti, hogy akar-e gyereket vagy sem, de egy egyedülálló férfinak anyát is kell találnia, ha gyereket akar! Szegény pasik…ez is mekkora félelem lehet, hogy mi van, ha nem találok nőt a magvaimnak?

Vigyázz magadra, bárhol is vagy! És remélem, ha nagy leszel, akkor meg tudjuk ezt dumálni indulatok nélkül. Nagyon szeretlek és nagyon szeretnék találkozni veled. Könyörgöm ne haragudj, esküszöm, én leszek a te legjobb anyukád kis szaros!

Puszillak és…és csak abban bízom, hogy nem haragszol majd rám… :'( 

Bricsitdzsonsz bekaphattya!

Szevasz Piskóta!

 

2015 június huszonharmadika van, ez egy ilyen nagyon szép őszi nap, fúj a szél, bekapcsoltam a fűtést és szarrá áztam az esőben. Méghogy globális felmelegedés…Pfffffffff! Kamu marketing trükk! 🙂

 

Képzeld el, szarkész vagyok! Szarkéééééész! Olyan nyomorultul érzem magam 2 napja, mint akit lehúztak a rötyin, lehánytak, ledaráltak és kimostak 90 fokon. Ilyen depressziós döglött hal vagyok, lóg az orrom, halni készülök percenként, a búrám is fáj, Vitnihjúszton meg Brájenedemsz videókon bőgök, szóval nekem kicsöngettek édesegykomám! Biztos a hidegfront, hogy a rohadás enné meg, vagy valami Hold ciklus, vagy térerő- Hartmann zóna fengsuji kurvaannnya, nem tudom mivan, de a saját agyamra megyek!

 

Változás nincs sok az elmúlt időszakhoz képest, pusztán annyi, hogy felbukkantak mindenféle udvarlók (azaz udvarlovak, ha nyelvtanilag nézzük, ugye…).

Van egy srác, annak teccem. Nem mondta, de levágtam, ami valljuk be, óriási teljesítmény részemről, mert én csak abból értek, ha konkrétan belemondják az arcomba hogy mi a helyzet, de ez annnnnyira egyértelmű, hogy csuda.

Helyes(ke) pasi, magas, sportos, jó természetű, olvasott éééééééééés thermmmészetesen nekem nem jön be! A kúrva Ámor, hogy dögölne meg, esküszöm direkt csinálja! És találkoztam a faszival párszor és győzködtem magam, hogy jó lesz ez, jó lesz ez, nem is olyan unalmas, nem is olyan buta a szeme, ne válogass gyökér mindjárt 40 vagy, de nem jön az érzés na. Hiába tudja az ember, hogy tojnia kéne, ha nincs inger, nincs kaki! Tökkkkivagyok!!!!

 

Van egy másik srác, az teccik, magas, szőrös, büdös (csak vicceltem)-természetesen házas, ofkorsz, ilyen idős korban ki NEM az?-okos, humoros, van kémia, van melegség a szívemben, gondolok rá, hiányzik, satöbbi, na azt meg úgy kicsináltam fészbúk cseten, hogy az éééééletben többet nem fog hozzám se szóóólni! 😀

 

Jól nyomom kisfiam? Királyság mi? Anyád totál zakkant!

Úgyhogy most kedd este van, előttem egy vödör Nutella, becsápoltam másfél deci agancsost (Jéger), keresek valami sírós-picsogós romantikus nyáladzást és nekimegyek magamnak egy villanyborotvával, aztán kiugrom az elsőről. A kertbe.

Fú, nagyon végem van hallod. Ha tehetném, most azonnal szakítanék saját magammal! Az idegeimre megyek! Utálok nyűgös lenni, olyan vagyok, mint egy morcos takonygombóc, nyúlok málok ide oda, nem találom a helyem, bláááááááááááááá uuundorííítóóóó!

 

Folyton arra a pasira gondolok, aki bejön. És kidülledt szemekkel skubizom a kurva fészbúkot, hátha ír. Persze nem ír, cserébe mindenki más megtalál, boldog boldogtalan, én meg csalódottan válaszolgatok félszavakkal és közben azt sasolom, posztol-e valahova valamit a srác.

15 éves vagyok, esküszöm! Tarkón kéne csűrni egy lapáttal, hogy vegyem már észre magam, de semmi esélyem.

És amúgy meg mi van, ha ír? Semmi. Házas, gyereke is van. Oké, szar a kapcsolatuk, de együtt maradnak a gyerek miatt, amit tisztelek becsülök, én meg ugye nem fogom szétszedni őket, mert a gyerek az szent. Szerető sem akarok lenni, mert az mindenkinek szopó. Akkor mit akarok? Negyvenes, egyedülálló pasit? De a 40 olyan öreg! Mikor lettem én 38 és fél? Énisöregvagyok!!!!! Harmincas csávót akarok, kis fiatal husit! 🙂 Ja, persze. Az meg nem velem akar villogni, hanem egy feszesmellű huszonévessel…Hát ami a feszes melleimet illeti…a push up is sikítva jön fel rám… 😀

Igaza lesz apámnak. Nem kell válogatni, 10 év után mindegyik párkapcsolat ugyanarra a szintre jut! Faszt finnyázni ilyenekkel, hogy tetszik-e meg okos-e?

De…tudod…elárulok neked valamit és tudom, hogy butaságnak fog tűnni, de megsúgom, így négyszemközt, és kérlek ne áruld el senkinek jó? Ha úgy érzed, hogy elpofáznád, akkor dugd be a cumit a csőrödbe és el ne mondd senkinek!

Az van, hogy én tudom milyen az apád. Gyerekkorom óta tudom. Érzem, látom, ismerem őt. Mikor becsukom  a szemem, mikor álomba merülök, akkor megvan, hogy milyen és egészen tisztán látom. És azért nem tudok összejönni mindenféle tinglitangli alakokkal, mert tudom, hogy ők nem azok! Vannak, akik hasonlítanak rá, akik majdnem olyanok, de…

Furcsa ez Piskóta. Egész életemben apádra vártam, apádra várok. És nem, nem szőke herceg fehér lovon, nem gazdag, nem is kimondottan jóképű, hanem csak olyan mint én és szeret engem olyan lököttnek, amilyen vagyok. És ilyen még nem jött velem szemben.

Apád már megvan, mindig is megvolt, éli az életét valahol és remélem, hogy boldog, tapasztalatokat is gyűjt, fejlődik, csak én már tudom, hogy ő van, ő meg lehet hogy nem is tudja, hogy én várok rá. Mármint nem úgy várok, mint a mesében, mert ha jönnének jelentkezők, akik átmennek a “tesztjeimen” és akiknek én is átmegyek a tesztjein, az tök okés, de én eléggé zűrös vagyok. Mindig azt hiszem, hogy már nem, hogy már rendbejöttem, de a lófaszt. Csúszik a szoftver rendesen.

 

Na befejezem a pofázást, bebújok a paplan alá és holnap reggelig ki sem dugom az orrom. És július 1-től új melóm van, reggel 8-tól fél 5-ig, ami azt jelenti, hogy nincs több délig döglés, hanem 6kor kelnem kell és délután 6 előtt nem érek haza. Igazi felnőtt leszek, semmire sem lesz majd időm. Azért néha írok.

És ha látod apádat, üzenem neki, hogy egy nagyon picit unom már a várakozást, ha esetleg összekapná magát és leszállna arról a szőkéről, azt módfelett megköszönném.

Puszillak Piskóta, gondolok rád, remélem hamarosan találkozunk, addig nyomom a Jégert meg siránkozom, aztán majdcsak lesz valahogy…

És olvasd el a kommenteket, tuti mindenki azt fogja írni, hogy ne várjak az igazira, hogy unalmas és görcsös a pasikeresésem és hogy szánalmas vagyok. Mert más dolgában mindenki kurvaokos… Főleg én. 🙂

Ölelés, cuppanós puszi és vaníliás karika!

Anyu.

 

 

Most már tudom mit akarok

38 és fél éves vagyok. Begyűjtöttem annyi pofont, sebet, pofáraesést, csalódást, kudarcot, hogy azt hiszem, kezd tisztulni a kép. Szeretem a mondást, miszerint mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának. Tudom, milyen kapcsolatra vágyom. Azt hiszem ,mindig is tudtam, csak tudat alatt folyton olyan pasit választottam, akinek nem kellek, lekezel, átnéz rajtam, nem lát, nem hall és nem érez, nem partner, hanem teher.

Szóval mondom mire jutottam.

Számomra az ideális társ:

– Egy felnőtt férfi. Nem magatehetetlen csecsemő, aki döntésképtelen és teszetosza. Jöhet zavarba, leeshet a lépcsőn, lehet bizonytalan és szkeptikus, de velem kapcsolatban tud dönteni, hogy igen vagy nem, felelősséget vállal értem és az érzéseiért.

– Empatikus. Hihetetlen, de kevés ember empatikus. Nem kell sem egomán, sem nárcisztikus, sem véleményvezér, sem macsó, sem önimádó. Empatikus kell, aki észreveszi, ha rossz kedvem van, fáj a fogam, nincs kedvem semmihez, vagy ha összecsaptak felettem a hullámok. Meghallgat, átérez, jól csatol vissza, nem reagálja le hülyeségekkel, amit mondok. Segít, támogat, érez.

-Gerinces. Megmondja a véleményét akkor is, ha az fáj nekem. Nem csak feketében és fehérben gondolkodik, hanem színekben. Mindenre nyitott és mindent befogad, megszűr, elemez, következtet, beszélget, informálódik.

– Kommunikál. Egyenesen, mint a nyíl. Nem játszmázik. 

– Elfogad olyannak, amilyen vagyok-mekkora közhely, de igaz-, vagy ha valami nagyon zavarja, elmondja, és ha nem sérti a határaimat, változtatok azon. Nem akar vékonyabbnak, kövérebbnek, cserfesebbnek, szótlanabbnak, nem ül a nyakamon, nem fojt meg, nem ellenőriz, nem vonja kétségbe amit mondok, nem nyomoz utánam, nem birtokol, hagy lélegezni és elfogadja, hogy partnerek vagyunk, nem pedig birtoktárgyak.

 

Röviden és tömören ennyi. Túl sok? Túl kevés? Túl extrém elvárások?

Hiszen cserébe én is ezt akarom adni. Az elején, mikor az ember szerelmes, akkor még nehéz. Mert akkor őrült, féltékeny, önző, kifordul magából és elviselhetetlen, én legalábbis ilyen vagyok sok esetben. De mikor viszont vagyok szeretve-persze ez csak elmélet-akkor megnyugszom. Addig van elmebaj, míg teperek a másikért és lepattanok róla.

De miért teperek senkiházi, gerinctelen, érzelmi nulla, kommunikációs csőd pasik után? Miért keresek bántalmazó kapcsolatokat? (Nem fizikailag). Miért keres sok nő olyan kapcsolatot, ahol előre tudja, hogy alárendelt lesz és vesztes?

2015 júniusában lezártam egy korszakot, felkeltem és megráztam magam.

“Na most volt elég!”-mondtam, miközben kiskanállal terelgettem össze a maradék önbecsülésemet a sárból.

Elég volt az áldozat szerepből, az aszimmetrikus kapcsolatokból, a pofonokból, a közös depiből, az egymás egyre mélyebbre rántásából és a híg fosból.

Nevetni akarok! Közösen megoldani a problémákat, közösen minőségi időt tölteni és élményeket szerezni, közösen álmodozni, közösen sétálni, közösen megváltani a világot. Nem energiát elszipolyozni, nem hibáztatni, veszekedni, keserű szájízzel lefeküdni, kiszolgáltatva lenni a másik hangulatának és szeszélyének, hanem 50-50%-ban lenni, együtt cipelni és együtt örülni.

Inspirálni, nem deprimálni!

Unom a sorskönyvemet és elegem van belőle. Unok megsebzett, sérült, boldogtalan, torz énképpel rendelkező kis mimóza lenni, akihez ha egy jó szót szólnak, már azonnal szerelmes.

Na neeeem! Nekem értékeim vannak! Nekem lelkem van, szívem, eszem, humorom, tehetségem, gerincem és kreativitásom, erős vagyok, megállok a lábamon és nincs az a fájdalom, ami maga alá tud teperni!

Akinek nem kellek, vessen magára. Így járt. Akinek kellek, tegyen le az asztalra valamit, hogy megnézhessem, mennyit érek neki, mennyit áldoz értem és hogy én mennyit áldozzak érte.

Aki nem keres, nem szeret. Aki nem akar velem időt tölteni, annak nem kellek. Aki látni akar, aki szeretni akar, aki tudni akarja milyen vagyok, az kezdjen el melózni ezen. Hulla fáradt vagyok, hogy mindig mindenkit én cipelek, elég volt, vagy megosztjuk a terheket, vagy Isten áldjon!

Eddig is megvoltam pasi nélkül, ezután is megleszek, de esküszöm mindenre, ami szent, a következő olyan lesz, aki boldoggá fog tenni, aki hagyja magát boldoggá tenni, akivel hónapokig tudok beszélgetni, akivel érezzük egymás rezgéseit és aki beleáll a kapcsolatunkba és összekapaszkodik velem jóban, rosszban, egészségben, betegségben.

Nem kell szex partner, nem kell flört, tinglitangli egyéjszakás maszatolás. Ember kell, nagy E-vel, mert ember vagyok és emberi bánásmód jár nekem is. 

38 és fél éves vagyok.

Nem volt még boldog párkapcsolatom, nem éltem még együtt senkivel, egész egyszerűen boldog akarok lenni akkor is, ha meg kell dolgoznom érte. Nem akarok meghalni úgy, hogy nem voltam viszontszeretve, hogy nem ájult el valaki a hajam selymességétől, a szemeim ragyogásától és az érintésemtől.

Élni akarok basszameg és megmutatni, hogy egy szerethető közeg vagyok, aki méltó egy gyerekre, több évnyi együtt élésre és egyáltalán…méltó arra, hogy valaki halálosan szerelmes legyen belé.

Ezt akarom, és ebből nem engedek.

Mert enélkül nem látom értelmét az életnek. És élni kell. És sok évnyi fájdalom után ki akarom dugni a fejem a napfényre.

Sokáig voltam hernyó. Mától a pillangó korszak következik.

 

Boldog akarok lenni!

Szevasz Piskóta!

 

Képzeld kivették az epehólyagomat. Olyan jó élmény volt, hogy egy darabig nem szülök, az kurvaélet! 🙂

Viszont minden rosszban van valami jó, ez a “betegség” egy csomó mindenre megtanított, mert ugye az ember-jó esetben-minden élethelyzetből tanul és fejlődik, vagy ha nem, akkor addig kapja ugyanazokat a leckéket, míg át nem megy egy kettessel, én meg úgy vagyok az életemmel, hogy pontosan tudom, a dolgok okkal történnek és nagyon de nagyon arra gyúrok, hogy rájöjjek az ok-okozati összefüggésekre.

 

A kórház és ez az egész kiszolgáltatott helyzet megtanított arra, hogy a világ tényleg olyan, amilyennek látjuk. Közhely, de most jöttem rá, hogy nincs olyan, hogy A világ, mindenkinek valamilyen a világ.

A beteg embernek szűk és sötét.

Irigykedve nézi, ahogy a reklámokban tökéletes alakú nők szaladgálnak a tengerparton, miközben belőle csövek lógnak ki és nem eheti meg a kinder pingvint vagy a mirelit pizzát, csak a diétás kosztot.

Nekem ma az egész világ egy rötyi-kereső stratégiai játék lett, reggel fél9-fél11-ig olyan hasgörcsöm volt, hogy nem bírtam bemenni varratszedésre Kelenföldről és mindenhol vécéket kerestem, aztán mikor végetért ez az ámokfutás, akkor tudtam bemenni csak a dokihoz, de hogy abban a 2 órában nekem ellenségem volt a világ, a fájdalmam, a görcsök és a kétségbeesés, a “bazeg itt fosom össze magam a pályaudvaron” fíling úgy rámtelepedett, hogy ki sem láttam belőle.

Mikor elmúlt, akkor éreztem, hogy süt a Nap, melegem van, csiripelnek a madarak, de addig gúzsba voltam kötve. Érted mit mondok csibefasirt? Érted, hogy most x ezer embernek elmondtam, hogy ma hasmenésem volt? 😀 Na ez a nagy dolog! 😀

Szóval…a világ változik.

Mikor boldog vagy és szerelmes, akkor rózsaszín. Mikor szomorú, akkor szürke és tompa. Mikor ideges, akkor fekete és hangos. Tőled függ, milyen színű.

Arra jöttem rá, így közel a negyvenhez-megöregedtem, és nem tudom hol vannak az elmúlt éveim- hogy boldog akarok lenni. Nem tartósan, mert ez nem egy tartós állapot, de basszus én igenis nő vagyok.

Amerikaifilmes boldogságot akarok, nagy érzelmeket, éjszakai sétát az esőben, nevetést, pörgős szoknyában csókolózást, eszeveszett szerelmet és lángolást, mert tudod kisfiam, én még nem voltam boldog.

Még nem éreztem azt, hogy valaki engem szeret. Hogy együtt van velem, reggel rámnéz és azt mondja: egész életemben rád vártam, hol voltál eddig?

Nem tudom milyen, mikor valaki lát engem. Érez engem. Magához szorít és könny szökik a szemébe attól, hogy létezem és rám talált. Hogy észreveszi azt, milyen csodálatos ékszer vagyok, egy kincs, akit biztonsággal tart a tenyerében. És persze én is ezt akarom érezni valaki iránt.

Izgatottan várni az smst, a facebook levélkét, az emailt, sütni-főzni, mert este átjön vacsira, persze odaégetni az egészet a francba, mert a konyhában nem vagyok nagy spíler mint tudjuk, de hogy érted na.

Azt szeretném, ha valakit boldoggá tudnék tenni. Ha valakivel együtt fejlődhetnénk tovább, közösen, egymással, egy közös világban, szeretetburokban, nevetéssel, vitatkozásokkal, élménygyűjtéssel, jövésmenéssel, mint a fölnőttek.

Olyan jó lenne azt érezni, hogy értékes vagyok és képes arra, hogy megamardjon mellettem valaki.

Nem vágtam még gallyra párkapcsolatot, mert nem igazán voltak párkapcsolataim, tapasztalatom sincs, a múltkor találkoztam egy sráccal és azt mondtam neki, hogy én nem tudom hogyan kell “járni” valakivel, hogyan kell viselkedni, mit illik mit nem, abszolút nincs rutinom és valljuk be, öreg vagyok.

A fiatal éveim elmentek önsajnálatra és arra, hogy magamat kerestem, dolgoztam, tanultam, írtam és féltem.

Féltem randizni, féltem szexelni, féltem megnyílni, most is be vagyok gubózva, elbújok az internetbe, vicceskedem, agyalok, de hogy ez biztonságos, mert itt nem bánt senki. Félek a fájdalomtól, a pofáraeséstől, hogy levetkőzöm valaki előtt és azt mondja hogy úristen, de gáz ahogy kinézel, a narancsbőr, az ez, az az, de el kell fogadnom magam, így nézek ki, tudok rajta változtatni és vannak nálam csúnyábbak és szebbek is. De nincs még egy olyan, mint én és én különleges vagyok és különleges társat keresek, akivel értjük egymást és érezzük egymást.

Aztán hogy ez meddig tart, ki tudja.

Legjobb barátnőm mondja mindig, hogy ne tartogassam magam a nagy Ő-nek, ismerkedjek bátran, menjek bele helyzetekbe, szerezzek tapasztalatot, de tudod, be vagyok fosva rendesen. Engem a pasik mindig csodabogárnak néznek. Fura szavakat mondok, fura dolgokat kérdezek, fura az agyam, a mentalitásom, a világképem, de hát 7 milliárd emberből csak van még egy másik ilyen fura nem? Annyira nem vagyok én speciális eset!

Szóval hogy…annyi rosszat megtapasztaltam már, annyi kudarcot és fájdalmat, hogy elég volt, ki szeretném nyitni magam a boldogság felé. Igenis tessék engem halálosan szeretni mert én ezt tudom viszonozni! Képes vagyok dolgozni magamon és a másikon is, harcolok, izzadok, nagyon szeretek fejlődni és küzdeni, nem azt várom, hogy az ölembe pottyanjon valaki, szívesen ott vagyok valaki mellett évekig, mint társ, mint segítség, mint pajtás és mint nő, aki biztonságot nyújt és oltalmaz.

Kint van az erkélyen egy kis asztal és 2 szék.

Esténként kimegyek, mikor már sötét van és kiviszek egy mécsest. Leteszem az asztalra és elképzelem, hogy egyszer itt fog ülni velem szemben valaki. És csak csendben ülünk és azt érezzük, hogy ez most nekünk JÓ. Nem történik semmi, csak érezzük, hogy jó. És az a valaki itt lesz, ebben a lakásban, ami mindig üres és csendes, ahol csak én megyek a saját agyamra, ahol csak falak vannak és bútorok, és valaki megtölti majd élettel, mozdulatokkal, szavakkal és nevetéssel.

Mikor pedig reggel mennie kell, ittmarad az  illata a párnán és felidézem a mozdulatait és meleg kis mosolygás cikázik végig a testemen.

Ez minden amit szeretnék.

Egy kis boldogságot így negyven felé. Mert már megdolgoztam érte és mert már tudnám értékelni.

Vigyázz magadra Piskóta! Gondolok rád minden nap tengernyi szeretettel.

És nagyon hiányzol.

Ölellek:

A Te bolondos anyukád.

Te békében élsz önmagaddal?

Elég szörnyű éjszakám volt.

Összevissza álmodtam mindent, szorongva keltem, folyt rólam a veríték, meg egy picit sírdogáltam is.

Mi a franc van veled hülyegyerek?- kérdeztem magamtól költőien- olyan csodálatos az idő, egészséges vagy, dolgozol, tudsz venni kaját, önálló vagy, mi az anyádért pörgeted magad felesleges baromságokon?

Szóval leültem egy kicsit elbeszélgetni magammal.

Elővettem egy darabka papírt és elkezdtem összeírni, miket szoktam álmodni, mert azt mondják, ha rendszeresen ugyanarról a dologról, helyzetről, emberről, érzésről álmodunk, akkor az még nincs feldolgozva.

Nekiálltam írni és döbbentem láttam, hogy a lista sokkal hosszabb, mint azt sejtettem.

Jézusom, ennyi minden gubanc lenne bennem?

És igen.

Volt itt kérem családtag elvesztése, régi nagy szerelem, ex-munkahelyi belviszályok, barátok és barátnők, akikkel már nem vagyok jóban, alig győztem felsorolni saját magamnak is, hogy mik azok a pontok, amiken még nem sikerült túllépnem.

Mert a hétköznapok rohannak. Felkelünk, tesszük a dolgunkat, késésben vagyunk, vásárolunk, családozunk, netezünk, közben meg aljas kis sunyi módon rágnak minket a lélekmanók, a múlt árnyai és kísértetei, akik nap közben csendben alszanak, éjszaka viszont kiszabadulnak és hatalmukba kerítenek minket.

Igen, a legutolsó dolog, amivel manapság foglalkozunk, az a saját lelki békénk és a saját pszichés egészségünk. Ha a test jól van, akkor minden oké, csóri lélek az meg…olyan mint a mostohagyerek, csak akkor babusgatjuk meg egy kicsit, ha jelez, ha kikopog onnan belülről, hogy hahó, csinálok neked pánikbetegséget, depit, szorongást, hogy vegyél már észre te szerencsétlen!

Sajnos-vagy hála az égnek-nincs olyan alkalmazás vagy vírusirtó, ami rendbe tenne minket pár perc alatt. Beszélgetés kell, önanalízis, könyvek, tanfolyamok, videók, segítők, szakemberek is néha. Ez egy hosszú, hosszú folyamat és kézzelfogható eredménye nagy hirtelen nincs is, csak évek múlva jelentkezik a siker-ha jelentkezik.

 

De én, ma, úgy döntöttem, hogy leülök a fenekemre és napi 1 órában elbeszélgetek magammal. Szépen csendben, nyugodt körülmények közt. Hogy miért álmodom ugyanazt állandóan, kinek miért nem tudok megbocsátani, ki miért bántott engem, kit bántottam én, milyen helyzetekben nem védtem meg magam, miért kísértenek a régi, plátói szerelmek és miért nem tudom feldolgozni, hogy 11 éve meghalt a Nagyapám.

Békét szeretnék és nyugalmat. Pihentető álmokat, mosolygós ébredést és rendet, hogy a kísértetek megszelídüljenek és ne mászkáljanak ki a fiókokból éjszaka.

Nagyon fáj kimondani, de meg kell bocsátanom magamnak egy csomó mindenért. Annyit hibáztam, hogy az elképesztő, és ezeket cipelem, táplálom, éltetem, marom magam, miközben akiket esetleg bántottam, már rég elfelejtették az egészet.

Azt mondják az okosok, hogy a megbocsátás: felejtés.

Hogy mikor a gyerek visszapofázik, olyat tesz, hogy szíved szerint fenéken billentenéd és utána bocsánatot kér, akkor szívből megbocsátasz neki és egy idő múlva elfelejted, valóban elfelejted, mert nem ez számít és mert nem követett el halálos bűnt.

Ha belegondolsz, nem is másoknak ártunk a legtöbbet, hanem saját magunknak. Én életemben nem követtem el olyan bűnt, akár erkölcsit, akár fizikait, ami tönkretette volna egy másik ember életét. Ellenem követtek el ilyet, de akik ezt okozták, nem is tudnak róla, tehát az én feladatom “feloldozni” őket, mert általuk én is gúzsba vagyok kötve.

 

Megbocsátás, elengedés, önszeretet, önértékelés.

Jó nehéz leckék.

Megnyugtat a tudat, hogy van rá egy egész életem, és megijeszt a tudat, hogy minél később lépem meg ezt, annál boldogtalanabb leszek és annál több boldog évet szalasztok el.

Most előveszem a listámat és elkezdek rajta dolgozni, szépen, sorban, egyesével.

És ha minden jól megy, talán pár év múlva már csak mosolygós és vidám álmaim lesznek…

Aludjatok jól és ne bántsátok magatokat. Szerintem ez nagyon nagyon fontos.

Szeretettel:

Viki.

Ki helyett szeretsz te engem?

Szevasz Piskóta!

 

Jó rég nem írtam neked. Képzeld el, még élek! Hát manapság ez sem kis dolog. Nem fárasztalak mindennapi nyűgökkel, hogy a melóm, meg merre jártam és mik történnek, hanem belecsapok a közepébe.

 

Van nekem egy legjobb jó barátnőm 1998 óta. Nagyon szeretem, mindig is szerettem, tökéletes teremtése az Örökkévalónak. Kihagytunk pár évet, elsodort minket a létezés, ki-ki ment a saját útján, meg persze hibáztam is, hülyén viselkedtem, satöbbi. De szerencsére megmaradtunk egymásnak és ő az én gurum, a lelki vezetőm, na nem spirituális értelemben, hanem így lelkileg meg gondolkodásilag meg pszichésen.

Pár napja dumáltunk és mondott valami nagyon találót, amin én azóta is filózom.

Azt elemeztük, hogy miért mennek tönkre a párkapcsolatok, illetve miért vannak egyedül az emberek-már aki, ugye. És volt egy állati jó megfejtése:

“Nem vasalhatod be a pasikon (csajokon) azt a fajta szeretetet, amit nem kaptál meg a szüleidtől.”

Döbbenet.

Milyen egyszerű kis megállapítás és milyen igaz!

Sok esetben ott csúszik el a dolog, hogy a szüleink nem szeretnek minket jól. Mert igyekeznek ők, csinálják, figyelnek ránk a maguk módján, de ahogy a szülőnek is él egy prekoncepció a fejében- én kislányt akarok, aki szőke göndör és egész nap csacsog- úgy a gyereknek is van egy álom-szüleje.

Aztán megérkezik a baba.

Nem is lány, nem is szőke és nem is csacsog. Sőt. Sok vele a gond, az istennek sem akar balerina vagy festő lenni, hiába erőszakoskodik anyu és hiába akarja az ő meg nem valósult álmait átverekedni a gyereken, nem megy. Mert a gyerekanyag tök más. Focizni szeret és énekelni, aztán meg visszapofázni és belemondani anyu szemébe a frankót, ami rém kínos tud lenni.

Telnek múlnak az évek, a szülő csalódott, mert a gyerek nem olyan, amilyenre számított, ebből kifolyólag a gyerek is csalódott lesz, mert anyu nem az a puha, meleg öl, akit ő elképzelt, hanem anyu katonás, rendmániás és hangos, nem érti a gyereket, nem érzi a rezgéseit.

Aztán a poronty felnő és közben több helyen is eltörik, mert ő nem lett jól szeretve, nem úgy, ahogy neki arra szüksége lett volna.

Szeretetéhsége lesz.

És találkozik valakivel, aki kedvesen szól hozzá, aki azt mondja neki, hogy ügyes vagy, okos és szép és azonnal beleszeret, aztán jön a pofáraesés.

“B” verzió szerint, mivel anyu bántalmazó volt-nem fizikailag, elég szavakkal és gesztusokkal-, bántalmazó kapcsolatot keres a felnőtt gyerek is. Olyan pasit, aki nem úgy szereti, ahogy van, nem kiemeli az értékeit hanem felnagyítja a hiányosságait, aki bele akarja kényszeríteni egy olyan szerepbe, ami nem ő. És a lány-most beszéljünk lányokról, de lehet ez pasi is-belemegy a játszmába, sőt, kimondottan olyan férfiakat keres, akik rosszul szeretik!

Mindeközben a szeretetéhsége tombol! És nem lakik jól, mert olyan lesz, mint a hínár. Ráfonódik a társára, minden csepp szeretetét ki akarja csikarni és közben ő sem szeret jól és elüldözi maga mellől az illetőt, mert túl sok lesz, túl csimpaszkodó, túl követelőző, hiszen ott él benne a “mama, szeress engem” program és élet-halál kérdése számára, hogy megkapja végre valakitől a hőn áhított dózist. És ugye, mint tudjuk, minél jobban rámászol egy pasira, annál távolabb megy, annál kevésbé kellesz neki.

Ez a szeretet dolog elképesztően nehéz, most kezdem látni, hogy valószínűleg egyáltalán nem a sors és a véletlen műve, hogy gyakorlatilag tini korom óta nincs párkapcsolatom.

Ki kell mondanom a fájó igazságot: nem tudok JÓL szeretni. Sok vagyok, fárasztó vagyok, rengeteg figyelmet igénylek, olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt csecsemő. És ez gáz.

Egyrészt azért, mert nincs meg bennem az a belső önállóság, ami egy egészséges kapcsolathoz kell. Másrészt nincs olyan pasi a földön, aki egy 38 éves kislányról akar gondoskodni, nem ez a dolguk a férfiaknak és nem is várhatom el tőlük, hogy nullahuszonnégyben velem, és csak velem legyenek elfoglalva, hiszen egészséges embernek van saját, kialakult élete és nem fullad meg, ha 10 percig nincs vele a másik.

Ilyen kulcsszó még az egészséges kötődés.

Fogalmam nincs mi az, nem tudom hogyan kell csinálni, az kezd körvonalazódni, hogy hogyan NEM.

A másik ember, bármily meglepő is, de ember. Dolgozik, tanul, pihen, olvas, netezik, jön-megy, barátai vannak, stb, tehát megáll a maga lábán a hétköznapokban és tud távolságot tartani-jó esetben.

Manapság az idő a legdrágább kincs, nagyon meggondoljuk, kinek adjuk oda, kinek csepegtetünk belőle-sok esetben a számítógépnek adjuk a legtöbb időnket és csak utána jönnek a hús-vér emberek, -igen, én is hajlamos vagyok erre és utálatos dolog, igyekszem változtatni rajta.

Amit nem kaptunk meg gyerekkorban, azt nem fogjuk megkapni felnőtt korban egy kvázi idegentől.

Nagyon szerencsés esetben megismerkedünk valakivel, aki a lelki társunk lesz és úgy szeret, ahogy nekünk az pont jó, de ahhoz, hogy ezt be tudjuk fogadni és viszonozni tudjuk, meg kell értenünk, hogy a másik az nem anyu. És soha nem lesz az. Amit gyerekkorban elbaltáztak a szüleink-nagyrészt nem tudatosan-azt felnőtt korban nekünk kell helyretenni, vagy pszichoterápiával, vagy egyéb önismereti megoldásokkal, mert egy igazi érzelmi önállóság nélkül nem vagyunk alkalmasak kiegyensúlyozott és szimmetrikus párkapcsolatra, csak olyanra, ami hemzseg a játszmáktól-büntess meg, hagyj el, legyél alkoholista, alázz meg, stb.

 

Nem osztom az észt, csak azt szeretném, hogy akinek ilyen inge van, az bújjon bele és gondolkodjon el ezeken a sorokon, természetesen én is, sőt, hogyne!

Tudom, hogy nehéz levetkőzni a múlt sérelmeit, a szüleink hibáit, a félreértéseket, a fájdalmakat, de ha 40 éves korunkig-ami azért nem kevés-nem szedjük össze magunkat, akkor utána már állati késő.

Olyan ez, mint egy traktor nyomvonala. A mélyedés amit a földben hagy maga után. Észre sem vesszük és évtizedekig járunk ugyanabban a kitaposott mélyedésben és eszünkbe sem jut, hogy hoppá, ezen kívül is van út és van megoldás!

Komoly kihívás önmagunkat megszeretni és ez egy komoly érzelmi tanulás végeredménye, ami sokáig tart.

Nem állok jól vele, de látom a fényt az út végén és megpróbálom elengedni a rossz beidegződéseket és levetkőzni a múltat.

Normális anyukája akarok lenni a jövendőbeli gyerekemnek, hogy okosan és jól szeressem, hogy ne engem keressen majd felnőtt korában a párkapcsolataiban, hanem olyan érzelmi biztonságot adjak neki, amitől ő már eleve szereti önmagát.

Nemes cél…csak lassan 40 vagyok.

Hát, innen szép nyerni drága olvasóim, de amíg az embernek ver a szíve, addig van remény. És nem az hal meg utoljára, hanem én.

Szeretettel puszilok mindenkit!

Piskóta majdani anyukája. 🙂

 

 

 

Huszonegyedik bejegyzés-hiányzik egy kéz

Szevasz Piskóta!

 

Mi a helyzet édes csillag? Van egy rossz hírem, hó vége van, ma befizettem az összes csekket és lenyomtam egy bevásárlást is-csak kaja-és mínusz tízezerben vagyok, szóval még ne gyere, mert anyád hadilábon áll a pénzügyi szektorral, de majd alakul ez, semmi gond.

 

Szóval, jöttem ma hazafelé az áruházból és eszembe jutott a buszon egy gondolat.

Nagyapám mondta mindig, hogy “hiányzik egy kéz.”

Mert hiába laktunk 2 emelettel feljebb, nagyon egyedül volt.

Sokszor bosszankodott, hogy nem éri el a polc tetején a befőttet, nem tudja normálisan bekötni a cipőjét vagy nem talál bele a tűbe a cérnával és ilyenkor mindig felsóhajtott, hogy kéne egy kéz.

Persze, ha ott voltam, segítettem neki, de alapvetően egyedül volt, ahogy most én is.

Tudod, nekem is nagyon kéne egy kéz.

Ami megfogja a zacskó egyik felét, ami már majdnem leszakad.

Egy kéz, ami kinyitja nekem a lekvárt, mert a harmadik kést is beletörtem a fedele alá.

Egy kéz, ami előkotorja a táskámból a csekket, a pénztárcát és a borítékot, miközben a fülemen is szatyor lóg és megszakadok.

Egy kéz, ami felteszi a képet a falra és én navigálom, hogy egyenes-e.

Egy kéz, ami kinyitja a szárítót, míg én kipakolom a (nemlétező) mosógépből a ruhákat, elkapja a bugyit, miközben leesik a padlóra és kinyitja előttem az ajtót.

Egy kéz, ami elkap, ha megbotlom a lépcsőn és este megsimogatja az arcomat és megölel, megnyugtat, biztonságot ad.

Egy kéz, ami megfogja a kezem az utcán, visszaránt ha átmegyek a piroson és megcsikiz, ha rossz kedvem van.

 

Én nem szégyenlem bevallani, hogy nekem kéne egy ilyen, mert nem vagyok egy amazon, szervezkedő, mindent elintéző, férfias logikával és gyakorlatiassággal megáldott harcos. Én egy csetlő-botló lény vagyok, akit szomorúsággal tölt el az egyedül vásárlás, az egyedül evés és az egyedül levés is.

Ez biztos típus kérdése, a szívem mélyén azt érzem, hogy ha megoszthatnám valakivel a terheket, akkor sokkal könnyebb lenne az élet. Én is segítenék neki és ő is segítene nekem, egymás kezei lennénk, a magányt és az egyes szám első személyt felváltaná a közös és a “mi”.

 

De nincs kéz és Nagyapám jut eszembe, aki dühödten a földhöz vágta a kenyérpirítót, mert beleszorult a zsemle és az istennek sem tudta kipiszkálni.

 

A magányban van valami sutaság, ha máséban nem is, az enyémben biztosan.

Kevésnek érzem magam, hogy egyedül csináljam végig ezt az életet, hogy egyedül oldjak meg mindent, hogy egyedül találjak megoldásokat, egyedül tegyem boldoggá magam.

Néha nem is azt érzem, hogy 2 kezem van, hanem mintha nem is lenne. És közben arra is vágyom, hogy én legyek valakinek a keze, hogy megcirógassak egy arcot, megöleljek egy testet és megérintsek egy mellkast, amiben egy szív dobog értem.

Sokszor kinevettem Nagyapámat, mikor még gyerek voltam, nem tudtam milyen érzés egyedül élni egy lakásban, hiába van család, telefon és barátok.

A kéz a más.

Az valahogy mindig hiányzik, hogy ott legyen.

 

Vigyázz magadra Piskóta és tudd, hogy minden nap gondolok rád, a csöpp kis kezecskédre, amit majd összecsókolok és életem végéig fogok, hogy tudd: Ha valami nem megy egyedül, segítek neked.

 

Szeretlek mogyoró!

A te anyukád.

Huszadik bejegyzés-furcsa álmom volt

Szevasz Piskóta!

 

Nagyon fura álmom volt, elmesélem neked.

Visszamentem az időben a középiskolába és együtt voltam az akkori naaaaagy szerelmemmel.

Hosszú haja volt-álmomban mindig a régi énjét látom-és a folyosó lépcsőjén ültünk. Szorosan átölelt és nagyon szeretett-ami furcsa, én voltam eszeveszettül szerelmes belé de ez nem volt kölcsönös-és ültünk és szorított és imádott, én meg a mostani énemmel voltam a karjaiban, ránéztem és azt mondtam neki:

-Te nem szeretsz engem és engedj el. Elhiszed ha azt mondom, hogy látom a jövőt?

-Nem.-Felelte.

-Figyelj, neked lesz egy fantasztikus feleséged és 2 gyereked. Nagyon fogod őket szeretni és nekünk az ég világon semmi közünk nem lesz egymáshoz.

Olyan döbbenettel nézett rám, nem akarta elhinni, ő 17 éves volt én meg ott, akkor 38, ő szeretett én meg már itt voltam a mában, és mivel néha csetelünk, ezért pontosan tudom, hogy tényleg boldog apuka 2 gyerekkel.

De ott, akkor, álmomban, olyan furcsa volt az egész, hogy én ezt mondtam neki, és nem értette, aztán felállt és elment, én pedig felébredtem.

Sokszor álmodom, hogy visszamegyek a múltba, van, hogy a 20. század elejére. Megyek az utcán és egyszer csak bevillan, hogy mondjuk 1920-at írunk, és akkor jövök rá, hogy basszus, Nagyapám most 7 éves, és rohanok is Szegedre megkeresni őt, és boldog vagyok, hogy kaptam még egy esélyt az élettől és újra azzal lehetek, akit szeretek!

Érdekes dolog az elme és a lélek, valóságokat teremtenek éjszaka, olyan játszóteret, ahol valóban lenni akarunk tudat alatt.

Nekem az egyik legnagyobb hibám, hogy cipelem a múltat, mint egy olyan zsákot, amiben csak limlomok vannak. Kacatok, üres konzerv doboz, fej nélküli játékbaba, fél pár cipő, olyan holmik, amik csak nekem értékesek. Aztán jönnek emberek és nevetnek, mondják, tedd le a zsákot, dobd ki, de az ember ragaszkodik a múltjához, hiszen a saját történelmünk épít minket, ha elvesznének az emlékeink mi lenne a személyiségünkkel?

Popper Péter írta valahol, hogy ne menj a romok közé. Ami volt, elmúlt, ne feszegesd, ne akard megoldani, engedd el. 

Én úgy vagyok vele, hogy nem erőszakolom meg magam sohasem. Ha valamit 20 évig kell feldolgoznom, akkor 20 évig. Ráérek. Megélem amit érzek és nem küzdök ellene. Ha valami fáj, hadd fájjon. Ha valami boldoggá tesz, hadd jöjjön be az is. Ha érzek valamit valaki iránt, elmondom neki vagy leírom. Lehet, hogy nincs rá szüksége, nem viszi előrébb, de tud róla és talán elraktározza ő is a saját kis zsákjába.

Tudom, hogy nem lehet visszamenni a múltba, a jelen van csak, ami másodpercről másodpercre megszűnik, de ebben a jelenben kell megalapozni a jövőt, ami képlékeny, láthatatlan és pont ettől érdekes az élet. Nem lehet tudni, mi történik a következő percben. Nem lehet vén fejjel visszamenni gyermek, vagy tinédzser önmagunkhoz és átadni azt a tudást, azt az élettapasztalatot, amivel most rendelkezünk, mert ehhez a tudáshoz kellett minden hiba, rossz döntés és buktató.

Sok mindent megbántam az életben és nagyon sokat hibáztam, nagyon sok rossz döntést hoztam, hülyén viselkedtem, bolond voltam, megbántottam embereket. Persze engem is bántottak és engem is pofozott az élet tisztességesen, de így közel a 40-hez (már nagyon várom! ) amondó vagyok, hogy próbálok megbocsátani magamnak.

Nem tettem tönkre életeket, nem öltem meg senkit sem fizikailag, sem érzelmileg, sem szavakkal, inkább magamnak ártottam mint másoknak, és ezt az önostorozást, ezt szeretném végre abbahagyni.

A boldogság alanyi jogon jár. Az én döntésem, hogyan élem meg a dolgokat, amik történnek velem. Hogy kudarcot vagy sikert kovácsolok-e az engem ért impulzusokból.

40 éves koromra szeretném összerakni magam. Fogyás, sport, megtisztulás kívül-belül, némi pozitív szemlélet és lelki béke. Nem sietek sehova és ezt nem lehet 20 évesen megvalósítani szerintem, ehhez idő kell.

Az én időm pedig végtelen.

Ha ebben az életben nem sikerül, akkor majd a következőben jobban összekapom magam. A pálmafák alatt az óceán partján…

Szóval, nyugalom kicsiny Piskótám, anyád már látja a fényt az út végén, mármint nem kinyúvadásilag, hanem hogy lassan megérkezem önmagamhoz. És nem vagyok sem szomorú sem kétségbeesett! Nem kell értem aggódni! 🙂

Hosszú az út, ami hozzád vezet, de minden egyes nappal haladok feléd, pakolom ki a zsákomból a cuccokat, hogy amikor találkozunk, már ne nyomjalak össze semmivel és ne pakoljak rád felesleges terheket.

Átadom magam a sorsnak. Már nem is nyomom a társkeresőt. Elengedtem. Akkor fog jönni apád, mikor jönnie kell és én örülni fogok neki. Meg kell tanulnom egyedül is boldogulni, nem várhatom egy másik embertől a megváltást. Én vagyok a megváltóm és magamban kell hinnem.

És nem ismerek nálam erősebb embert.

Meg fogom csinálni kisfiam. Olyan anyukád leszek, amilyenről most éppen álmodsz, ott valahol a világban, a felhők felett, cumival a csőrödben, pici husos kezeiddel a fejecskéd alatt.

Nagyon szeretlek, és ígérem, akkor fogunk találkozni, amikor annak eljött az ideje, a legtökéletesebb ideje…

 

De még várj egy kicsit, mert sok a dolgom, és van a frigóban pár üveg bor… 🙂

 

Puszillak és vigyázz magadra!

A Te anyukád.

Tizenkilencedik bejegyzés- Tánc a hóban…

Szevasz Piskóta!

Ezt most nem neked írom, hanem valakinek, aki nem lett az apád..

*                                            *                                         *

Toporgok a lakásban.

Jövök-megyek ide oda, no nem nagy az egész, 41 négyzetméter, sok tükör, az előző tulaj oroszlán volt-jó fej csaj- nézegetem magam, siránkozom a ruhatáramon meg a seggem is nagy…

A tuja megint eldőlt az erkélyen, nem érdekel, mindenki annak képzeli magát, aminek akarja, ha neki kúszóbab vagy futómuskátli identitása van, ki vagyok én, hogy megfosszam tőle.

Kinyitom a hűtőt, van benne 5 üveg bor, remek, hát ez is itt fog megpimpósodni, mert ökör iszik magában, bezzeg ha feljönnél, adnék neked, mondjuk irsai pont nincs, de ha tudnám hogy jössz, elrohannék a teszkóba és vagy egy órát sminkelnék meg kipakolnám a ruhás szekrényt és hisztirohamot is kapnék tisztességesen, aztán közölnéd, hogy hogy nézek ki ennyi vakolatban, inkább mossam le.

Mindig is “kedves” voltál…

Úgy tudtál a szavaiddal gyomorszájon rúgni, mint senki más.

Na de nem jössz, mert letiltottalak a fészbúkról (is), persze kiröhögöm magam, és gyerekes és szánalmas, tudom jól, de meg kell mutatni a nemlétező erőmet a virtuális térben, hogy fasza csaj vagyok, tudok élni nélküled-ha a vegetáció is annak számít, akkor mindenképp élek.

Sokat gondolok rád, hülye módon a felsőtestedre, mert a vállad és a hátad olyan nagyon férfias volt, hogy valahányszor láttam, összepisiltem magam, te meg tőlem nem, csak azt mondtad, hogy irgalmatlanul béna vagyok és pingvin a járásom meg húzzam ki magam, persze igazad volt rohaggyál meg, de ettől nem igazán éreztem magam végzet asszonyának, csak akkor, amikor megfogtad a kezem egy pillanatra én meg csak lestem, milyen selymes a bőröd, mint egy csajnak.

Aztán szokás szerint elzavartál a francba.

Mondjuk, ha szerettél volna…nem szerettél, csak szeretted, hogy szeretlek és dagasztottam az egódat, mint a tésztát, egyre nagyobbra, én meg cserébe összementem, mert összeszottyasztottál, mint egy mazsolát, kicsiny kis bolond riadalom lettem, félős hisztigép, szivárványt kergető anti-királyány, csak mondtam a fura szavaimat, aztán jöttél a péklapáttal és lecsaptál. 

De nagyon óvatosan csaptál le és csak a saját érdekemben, amit ezúton meg is köszönnék, ha nem hiányoznál úgy, mint ahogy a hipó marja a kádat, vagy ahogy a tanárnő krétája csikorog az iskolai táblán.

Szóval megköszönném, ha szívből jönne és nem haragból és sértettségből.

“Kedvellek!”-mondtad-, én meg anyádra gondoltam közben, tudod kit kedveljél köcsöggyerek, belém halálosan szerelmesnek kell lenni, értem küzdeni kell, kard ki kard, fehér ló meg várárok és csata, hát erre fogtad magad és rászartál a fejemre, hogy harcoljon értem a radai rossebb, hess innen, szúrós kavics vagyok a cipődben, vagy már az sem, roló le, én meg balra el, függöny össze, mentem vissza a magányomba, a dohos és sötét barlangba, ahová te hoztál pár hónapig fényt.

Jó nagy barom vagyok, lehúztam a vécén egy évet, akkora lukat lőttem, hogy egy százezres stadion rajtam röhög, le is ülök a kispadra, sőt, inkább fülem farkam behúzom és irány az öltöző.

Most nem játszom egy darabig.

Ténfergek a lakásban, azt mondtad egyszer feljössz és hozol nekem egy kést, mert “romantikus” vagy és nyilván olyan szerencsétlen vagyok, hogy nincs is késem, és tényleg nincs, csak ez a recés izé, és annak is örülnék, ha csak becsúsztatnád a küszöb alatt és tudnám, hogy itt jártál.

Kinyitnám az ajtót és beleszippantanék a levegőbe, hátha érzem még az illatod…

Persze titokban arról álmodom-és ezt nem mondom el senkinek-hogy egyszer becsöngetsz és ittmaradsz egy egész napot, este mesét mondasz nekem és odabújok hozzád, a nagy, erős válladra hajtom a fejem és amikor nem látod, összetaknyozom sírásilag a pólódat miközben alszol és ölellek, aztán reggelig nézlek, mert tudom, most kell jóllaknom, mert soha többé nem fogsz jönni.

Átváltoznék ropogós pirítóssá és reggeli tejeskávé lennék, a szalvéta ami a szádhoz ér, a zuhany alatt a kellemetlen langyos víz ami kijön a meleg előtt, aztán mint a törölköző, köréd csavarodnék és magamba szívnálak.

Öntudatlan némasággal lesném minden mozdulatod és minden másodpercben elsorvadnék, milyen távol tudsz lenni akkor is, amikor itt vagy egészen közel.

De nem jössz, maradsz álom, délibáb, “mekkora egy barom voltam már megint” érzés, kósza gondolat a cipőfűzés és a csekkbefizetés között, sunyin meglesett fészbúk oldal egy kamu regről, hiába várt email és meg nem csörrenő telefon.

Dédelgetlek, aztán kapsz egy fiókot a szívemben és örökre bezárlak.

Gyilkos lesz ez a tavasz nélküled.

Ott fogok ténferegni a Dunaparton és a lenyomatainkat keresem majd…mint egy szomorú cirkuszi majom, aki lemenne a teszkóba és hozna neked irsait…

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!